Jump to content

Se veled se nélküled

2019. 09. 25. 13:25

Azok, akik szakítanak, majd újra összejönnek, gyakran úgy hiszik, ezúttal jobb lesz – holott legtöbbször épp az ellenkezője következik be.

Életem első komoly párkapcsolata nyolc éven át tartott: négy év felhőtlen együttélés, négy év szívszaggató huzavona. Mindketten tudtuk, nem működhetünk egymás mellett, de a gondolat, hogy szélnek eresszük a másikat, elképzelhetetlennek tűnt. A történetet megfejelte egy több ezer kilométeres távolság is: görög lévén, haza kellett utaznia Ciprusra, ahol türelmetlenül várta őt a család és a fényes karrier. Ekkor beszéltük meg először, hogy  megpróbáljuk külön. 

Persze nemcsak a sokországnyi távolság erodált bennünket, nem számoltunk a kulturális különbségek szőtte konfliktusokkal, az elvárásokkal, amikből engedni egyikünk sem tudott. Én belehaltam volna, ha huszonnégy évesen férjhez kellett volna mennem, hogy aztán beköltözzek egy pompás családi házba, aminek úrnője és üzemeltetőjeként az időm legnagyobb részét a tűzhely és a bölcső fölött kell töltenem. Időt kértem, tanulni akartam, tapasztalatokra vágytam, ő azonban céltudatosan „haladt”, amolyan ötéves tervben gondolkodott. 

Az első szakítást körülbelül egy hétig bírtuk. Egyik este ott állt a kovácsoltvas bejárati kapu előtt, vett egy repülőjegyet csak azért, hogy átölelhessen. Soha korábban nem örültünk egymásnak úgy, mint azokban a percekben, úgy szorítottuk egymást, hogy abba majdnem beleroppantunk. Az egész éjszakát átbeszélgettük, terveket szőttünk, közös jövőképet festettünk, matekoztunk, újra hajba kaptunk – másnap reggel aztán határozott tervek nélkül újra elváltunk. Zokogva zártam be az ajtót, megállapodtunk, egy hónapra eltűnünk egymás életéből. 

Majd beledöglöttünk, de – összeszorított fogakkal, makacs fejjel – kibírtuk, és miközben egymás után hullottak le rólunk a kilók, és rácsúsztunk az alkoholra, alig vártuk, hogy elteljen a hónap, és elrepíthessük egymásnak az első üzenetet. Ezúttal én vettem repülőjegyet, hogy együtt tölthessünk egy egész hetet azért, hogy újra átbeszéljük, amit már ezerszer átbeszéltünk. Újra kimerülten, fáradtan, tehetetlenül néztünk egymás szemébe, és elképzelhetetlennek tartottuk, hogy akkor lássuk egymást utoljára. 

Ezt játszottuk még egy évig, amikor teljesen elfogytam a történetben, és beláttam: valamelyikünk vagy feladja a vágyait, vagy egész egyszerűen beledöglöm ebbe az egészbe. Egy hét leforgása alatt „becsomagoltam” a fél életem, és Ciprusra költöztem, hogy háztartásbeli oldalborda legyek. Isten látja lelkem, apait, anyait beleadtam, hogy megálljam a helyem, hogy megtaláljam a boldogságom, de egy év próbaidő után be kellett látnom: tulajdon lelkemen teszek erőszakot, messze nem állok készen a gyerekvállalásra, a disszidálásra, a házasságra. Újra elengedtük egymást – ezúttal úgy tűnt, örökre. 

(Forrás: nlcafe.hu / fotó: pixabay.com)
divatesszepseg_sticky_layer_redesign