A szorongás nem úri huncutság, mégis gyakran előfordul, hogy a szorongós ember környezete nem veszi elég komolyan a problémát és nem empátiával, támogató attitűddel, hanem épp ellenkezőleg: ítélkezéssel fordul a szorongással küzdő felé. Egy olyan anya mesélt a saját szorongásáról, aki nemcsak a családjában, de még a pszichológusnál is ezzel a fajta elítélő reakcióval találkozott.

„Az alvászavarom miatt kezdtem pszichológushoz járni, egyszerűen képtelen voltam végigaludni egy éjszakát. Ha el tudtam aludni, akkor is felébredtem hajnali kettőkor és nem jött utána álom a szememre. De már maga az elalvás is csak gyógynövényes nyugtatókkal ment, ha egyáltalán. Egyértelmű volt, hogy a gondolataim nem hagynak aludni, tele voltam félelemmel, aminek általában semmi valóságalapja nem volt.

Én mégis azon görcsöltem az ágyban órákig, hogy mi lesz, ha nem lesz állásom – egyébként semmi nem lett volna akkor sem, ha tényleg kirúgtak volna, mert a férjemnek is volt rendes jövedelme, szóval reálisan átgondolva nem dőlt volna össze a világ és nem kerültem volna a híd alá. Mégis, ez a félelem ébren tartott éjszakánként. És mellette még volt úgy száz hasonló, a valóságtól teljesen elrugaszkodott szorongásom, ami miatt nem aludtam normálisan.”

Az anya közvetlen környezete, férje, családtagjai nem vették komolyan a félelmeit és szorongását, legyintettek, amikor megpróbált velük erről beszélni, és csak annyit mondtak, hogy ugyan, szedje már össze magát, hát minden rendben van az életében, minek gyártja magának a problémákat. Végső elkeseredésében ezért pszichológushoz fordult, ám nagy döbbenetére ott is hasonló hozzáállással találkozott:

„A pszichológusom is azt mondta a szorongásomra, hogy ez csak önsajnálat, és inkább legyek hálás azért, amim van, ne problémázzak azon, ami nem is létezik. Azt hittem, leesek a székről, amikor meghallottam.