Ez megtörtént, de nem úgy, ahogy én elképzeltem. Az edzés utolsó eleme a levezető két kör volt. Mindenki egyszerre futott - inkább volt ez slattyogás, mint futás -, és a lányok Barbit hallgatták, aki éppen mesélt valamit. Megnyújtottam a lépteim, hogy utolérjem őket, és amikor melléjük értem, önmagam számára is meglepetésként megkérdeztem, miről beszélnek, nem hallottam a sztori elejét. Barbiistennő felém fordult, és lesajnáló hangsúllyal, a száját elhúzva azt mondta: „Jaj, te mindig le vagy maradva egy körrel!” Lángba borult arccal, megsemmisülten futottam tovább.

Azt hiszem, ez volt az első, amikor Scarlett O’Hara eltökéltségével megfogadtam, hogy Isten a tanúm rá, soha nem leszek lemaradva, nemhogy egy körrel, de egy lépéssel sem!  Aztán volt még két alkalom, és nagyon sok időnek kellett eltelnie, míg lett annyi eszem, hogy ne másokkal akarjak lépést tartani.

Most már nem egy, de sok körrel vagyok lemaradva. Nem használom a WhatsAppot, nincs regisztrációm a TikTokon, és nincs Insta-fiókom sem. Újságírói Facebook-oldalam is azért van, mert évekkel ezelőtt az akkori főnököm kiadta az ukázt, hogy legyen, és én magam lepődtem meg a legjobban, mikor elkezdték követni az olvasóim. A privát Facebook-oldalamon sosincs több ismerősöm háromszáznál, és időről időre kitakarítom azokat, akikkel egyébként nincs kapcsolatom. Nincs harag, semmi efféle, csak úgy gondolom, ha nincs közöttünk semmiféle élő kapcsolat, akkor a közösségi oldalon sem indokolt. Az ismerőseim valóban kézzelfoghatók, volt osztálytársak, bajai szomszédok, barátok, rokonok, csupa olyan ember, akivel szívesen vagyok együtt személyesen is, és élő kapcsolatom van velük. Illetve lenne, ha a távolság vagy az idő engedné.

Így aztán feltűnik, ha némelyikük eltűnik a szemem elől, ahogy két éve is feltűnt, hogy az egyik kedves ismerősöm hetek óta nem posztol. Ráírtam, kérdeztem, minden rendben van-e. Ó, igen, csak lejöttem a Facebookról! - jött a könnyed válasz, én meg éreztem, ahogy elönt az irigység. Nagyot kortyoltam a fröccsömbe, és elgondolkodtam, én le tudnék-e jönni. És elkezdtem figyelni magam. És másokat kérdezgetni arról, mire jó nekik a Facebook.

A férjem például az a típus, akit szemlélődőnek nevezhetünk. Szinte semmit nem oszt meg, inkább olvas. Tagja egy csomó csoportnak, ami a hobbijával kapcsolatos, a legtöbb időt ott és az újságok oldalain tölti. A szociális hálón való jelenléte már többször okozott vicces szituációkat is: többször előfordult, hogy közös ismerőseink finoman érdeklődtek nálam arról, hogy minden rendben van-e köztünk, sőt volt, hogy egyenesen nekem szegezték a kérdést: valóban válófélben vagyunk? Amikor megkérdeztem, ezt miből gondolja, az volt a válasz, hogy nincs rólunk semmi közös a fészbukon, és én mindig egyes szám első személyben posztolok.