Hallgatom az ablakból, ahogy a ház közös udvarán ordibál az anya az ovis gyerekeivel. Szapulja őket – nincs erre jobb kifejezés –, minden, amit csinálnak, az rossz, csúnya viselkedés, nem szabad és el lesznek fenekelve, ha folytatják. Megértem a frusztrációt, megértem, hogy ideges az anya, az vesse rá az első követ, aki nem kiabál néha a gyerekeivel bezárva a négy fal közé, amikor a szabad levegő fogalma egy kis lakótelepi udvarra korlátozódik napi egy órában. Megértem, csak annyira szívesen odamennék hozzá, hogy elmondjam neki, hogy azzal, ha folyamatosan szidja a gyerekeit, pont nem azt fogja elérni, amit szeretne. Nem viselkednek tőle jobban, sőt, csak még rosszabb lesz a helyzet, ha állandóan a fejükre olvassa a hibáikat.
A gyerekek néha az őrületbe kergetnek minket, de a kritizálással nem jutunk velük előre. Dr. Laura Markham pszichológus, a Peaceful Parent, Happy Kids: How to Stop Yelling and Start Connecting című könyv szerzője szerint a saját belső frusztrációnkra a legrosszabb reakció az, hogy lekiabáljuk a gyerek fejét. Szerint a viselkedéssel kapcsolatos kritikáink valójában abból a félelemből fakadnak, hogy a gyerekünk nem felel meg a társadalmi normáknak, nem elég jó, nem elfogadható. A belső kritikusunk az, aki kiabálni kezd ilyenkor és a gyerek fejéhez vágja az összes vélt vagy valós hibáját.
A szakember azt javasolja, hogy ha tényleg szeretnénk, hogy jobban viselkedjen a gyerek, akkor állítsuk át a saját fókuszunkat és ne a hibáit keressük, hanem vegyük észre azt is, amikor jól csinál valamit. Ha önmagára vagy másokra veszélyes dolgot művel, akkor persze ne nézzük el neki, de engedjük el a társadalmi elvárásokat, és figyeljük olyan szemmel, hogy milyen jót fedezhetünk fel a viselkedésében. Jó példa erre az udvarunkon az a két gyerek, akikkel az anya kiabált: igaz, hogy a nagyobbik gyerek indiánüvöltéssel szaladt körbe-körbe, ami esetleg zavarhatja az ott lakókat – emiatt szidta az anyja –, de közben segített a testvérének gyűjteni fadarabokat, amikor házat akart építeni. Ám az utóbbi tette dicséret nélkül maradt, így nem is erősítette meg az anya abban, hogy ezen az úton haladjon tovább.
Valahogy úgy kellene kommunikálni a gyerekkel, ahogy a szakember egy elképzelt szituációban példázza, ahhoz, hogy fejlődjön, ne pedig csak romboljuk az önbizalmát.
„Olyan jó, hogy ilyen vidáman ébredsz mindennap, nekem is jobb kedvem lesz tőle… Észrevettem, milyen kedves voltál a húgoddal tegnap este… Örülök, hogy megmostad a fogad anélkül, hogy szólni kellett volna érte… Látom, milyen sokat dolgoztál ezzel a feladattal… Tudom, hogy csalódott vagy, de remek, hogy ilyen kitartóan próbálkozol… Egyedül sikerült bekötni a cipődet, szép munka!… Annyira szeretem, amikor így megölelsz… Milyen jót beszélgettünk ma… Értékelem, hogy abbahagytad a kiabálást, hogy meg tudjuk beszélni a problémát… Nagyon szépen bánsz a kutyával, szerintem szuper, hogy sokat játszol vele!”
Ha belegondolunk, a pszichológusnak igaza lehet, hiszen minket, felnőtteket sem motivál jobb teljesítményre egy munkahelyen, ha a főnök egyfolytában a fejünkre olvassa a hibákat, kritizál és kiabál velünk, mert már megint mindent rosszul csinálunk. Ami nyilván nincs így. Senki sem csinál mindent rosszul, mindenkiben lehet jót találni. Ahogy egy alkalmazottban, úgy a saját gyerekünkben is.
