Nem szoktunk tudatosan belegondolni, hogyan kommunikálunk másokkal, pedig több múlik rajta, mint gondolnánk. A verbális bántalmazás nemcsak párkapcsolatban, hanem barátságokban és a munkahelyen is gyakran előfordul anélkül, hogy észrevennénk, amikor érint minket.

A munkahelyi kommunikáció talán most a legnagyobb probléma, hiszen a karantén alatt csupán videón vagy írásban tudtunk beszélni egymással, ami felnagyította a konfliktusokat és teret adott annak, hogy a személyes jelenlét által előidézett gát átszakadjon. Más szóval: otthonról sokkal lazábban kezeljük a kommunikációt a kollégákkal is, nincs annyi gátlás, összemosódott a munkahely és magánélet.

A munkádért fizetnek, nem azért, hogy megalázzanak

A fő gond a határok összemosódásával az, hogy olyan kommunikációs eszközöket is megengedünk így magunknak a kollégákkal szemben, ami egy munkahelyi kapcsolatba egyszerűen nem fér bele. Például lehet, hogy a párkapcsolatban használjuk azt az eszközt, hogy nem szólunk a párunkhoz napokig – bár ez sem túl elegáns -, mert megbántott, de ha ez átszivárog a munkahelyre és a kollégákkal is ezt csináljuk, az már egyáltalán nincs rendben.

Vagy otthon beszólogatunk a családtagoknak, pikírt és csípős megjegyzéseket teszünk az elsózott levesre – amit szintén nem kéne, de a magánéletben tágabbak a határok -, de ezt nem tehetjük meg a munkában a többiekkel. Hogy miért? Mert nem otthon vagyunk, és ahhoz, hogy jól működjön egy munkahelyi csapat, az kell, hogy betartsunk bizonyos kommunikációs szabályokat. Mint például azt, hogy finoman fogalmazzuk meg a kritikát és nem ugrálunk két lábbal a kolléga lelkén.

A stílus, ami megöli a kreativitást

Nemcsak azért fontos, milyen a kommunikáció a munkahelyen, mert minden embernek van lelke és sérülékeny, hanem azért is, mert hatással lehet a stílus a hatékonyságra és kreativitásra is. Márpedig mindenki azt szeretné, ha jól működne a csapat, mert közös érdek a cég előmenetele.

Erre remek példa a Lewin-féle vezetési stílusok: Módszerek című oktatófilmben bemutatott, Mérei Ferenc által végzett kísérlet. Bár a 30-as években végezték a kísérletet, a mondnivalója még mindig nem ment át sokak számára, ezért fontos feleleveníteni, hogy milyen eredményre jutottak a kommunikációs stílusokkal kapcsolatban. Mérei alapvetően a nevelői légkörök hatását vizsgálta a kísérletben, de mindegy, hogy kicsi gyerekekről vagy kollégákról van szó, a lényeg ugyanaz: a hatás, amit kivált belőlünk az, ahogy beszélnek velünk.

A videón azt a kísérletet láthatjuk, amiben az óvónő három csapat óvodással háromféle kommunikációs stílust használ gyurmázás közben. A vezetéstudományban ez a három stílus:

• Autokratikus: Korlátozó kommunikációs stílus, amiben ha van is visszajelzés, az biztos negatív, teljes a bizalmatlanság a csoport tagjai felé. A félelem jelenik meg motivációként, ami bénító hatással van a kreativitásra.
• Demokratikus: A leghatékonyabb stílus, mert ebben a légkörben szabadon kérdezhetnek a tagok, támogatást kérnek és kapnak, nincsenek elnyomva, szárnyalhat a kreativitás. A munka pedig anélkül halad, hogy munkának éreznék a csoport tagjai.
• Laissez-faire: Nincs iránymutatás, nincsenek szabályok, mindenki azt csinál, amit akar. Ettől aztán nem lesz kész a feladat és káoszba fullad a csoport.

A kísérlet végén megkérdezték a gyerekeket, mit gondolnak a foglalkozásról, és nem meglepő módon kiderül, hogy a demokratikus légkör a leginspirálóbb, és ezzel lehet a legtöbbet elérni a csoport tagjaival. Ám sajnos a valóságban még mindig inkább az autokratikus stílus az, ami többségében megjelenik a munkahelyeken (és az iskolákban). A konklúzió persze nem az a kísérletben, hogy csak az egyik vagy a másik kommunikációs stílus a jó, ha hatékonyan akarunk együttműködni más emberekkel, hanem az, hogy ezt a hármat kell ötvözni ahhoz, hogy kiegyensúlyozott munkahelyi kapcsolataink legyenek.

Az erőszakmentes kommunikációban lenne a kulcs

A kommunikációs stílus tudatos odafigyeléssel megváltoztatható, ehhez nyújthat segítséget például Dr. Marshall B. Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak című könyve, ami az erőszakmentes, más néven együttműködő kommunikációt mutatja be. Ennek a kommunikációs formának az empátia (az együttérző odafigyelés) és az őszinte önkifejezés a két alappillére. Az autokrata stílusban ez a kettő teljesen hiányzik, így nem is vihet sikerre egy csoportot. Ahogy a könyvben fogalmaz a pszichológus, mi a gond a kíméletlen kommunikációval: Mások minősítése, kritikája, elemzése és megítélése saját szükségleteink és értékeink elidegenedett kifejezésmódja. A kritikára válaszul az emberek energiájukat önvédelemre vagy ellentámadásra használják fel.

Az erőszakmentes kommunikáció során az emberek nem nyomják le egymást, nem akarnak mindenáron hatalmat gyakorolni a másik felett, tisztelettel és figyelemmel fordulnak egymás felé. Nem egyszerű elsajátítani, ha amúgy eddig autokratikus módon működtünk, de nem is lehetetlen, csak tanulni és gyakorolni kell hozzá. Önmagunk fejlesztése pedig mindig csak nyereséget hozhat, úgyhogy megéri a befektetett energiát.

Csodás új világ lenne, ha egyre több munkahelyen lehetne az erőszakmentes kommunikációt bevezetni a kollégák között, szárnyalna a demokratikus stílustól a csapatok kreativitása, nem rettegnének egymástól és a vezetőktől a kollégák. Persze ez még utópia, de talán a karantén ezt a változást is beindíthatja most, hogy nagyobb figyelem irányul az egymás közötti kommunikációra.