Félek. Félek, hogy a kullancs megcsípi a gyerekeket. Félek, hogy az állásinterjún bénázni fogok. Félek, hogy mégsem jön el a randira… Félek. Érzem. Nem jó érzés. Tehát egy érzelemről van szó, ráadásul az egyik legfélelmetesebb érzelemről. Vagy mégsem?
„Mi játszódik le bennünk, amikor félünk? Benne vagyunk egy helyzetben, vagy csak gondolunk rá, a lényeg, hogy ott van a lehetősége: szenvedést, fájdalmat fog okozni nekünk. És elképzeljük ezt, ahogyan árt nekünk. Tehát egy abszolút tudati folyamat indul el, amely azután persze intenzív érzelmeket ébreszt – mondja Cserép Csongor tanácsadó szakpszichológus. – Tehát félelmeink valódi tárgya mindig az, hogy rossz lesz, hogy szenvedés vár ránk. Nem feltétlenül fizikai, lehet az lelki fájdalom is, amitől tartunk. Bizonyára mindannyian találkoztunk már a környezetünkben például olyan helyzettel, amikor valaki nem érzi jól magát egy partnerkapcsolatban, mégsem lép ki. Fél kilépni. Elképzeli, hogy milyen magányos lesz, hogy milyen nehezen fog tudni esetleg megküzdeni a problémáival egymagában. És ettől a fejében lévő, fájdalmat és szenvedést ígérő képtől kezd el félni. És inkább marad. A szenvedéstől való félelmünk minden félelmünk eredete, és e szenvedés elkerülésére törekszünk minden cselekedetünkkel.
Tehát a fejünkben lévő kép nyomja meg a start gombot, az így ébredő érzések aktiválják a tudattól függetlenül működő vegetatív idegrendszer szimpatikusnak nevezett részét, amely minden szervünkhöz elér, és készenléti állapotba hozza minden porcikánkat. Üzenete: „Támadj, vagy menekülj!” Éppen, mint a stresszreakcióban.
„Pontosan, csak míg az úgynevezett eustressz, azaz a jó stresszválasz segíti a megküzdést, a distressz éppen ellenkezőleg hat, gátolja, sőt szélsőséges esetben akár teljesen ellehetetleníti. És ez az utóbbi működés jellemző, ha félünk. Ennek a gátlásnak a következménye, amit már mindannyian tapasztaltunk: amikor félünk, rosszabbul teljesítünk, mint egyébként szoktunk, mint azt elvárhatnánk magunktól. Jó példa erre, amiről a hozzám forduló tíz profi sportoló kliens közül kilenc beszámol, hogy a versenyen olykor 20, esetleg 30 százalékkal rosszabb eredményt ér el, mint az edzéseken. Akár egy világversenyen is, ahol a legjobbak teljesítménye között például egy-két töredékmásodperc vagy centiméter csupán a különbség. De ezt a »félek – akadályozva vagyok – alulteljesítek« láncolatot meg lehet szakítani, a gócot, azaz a félelmet le lehet győzni.”
Cserép Csongor nyomban meg is nyugtat: ehhez nem kell élsportolóknak lennünk, és nem kell olimpiára sem készülnünk, a módszer – egyfajta mentális trénig –, melyet ő alkalmaz, pontosabban tanít meg a pácienseinek, bárkinél működik.
„A lényege, hogy meditáció során elképzeljük a félelemkeltő helyzetet, és átprogramozzuk a fejünkben róla alkotott képet. A sportoló példájánál maradva, ő attól fél, hogy a meccsen sokan nézik, a gyakorlat során felidézi, mit érez ilyenkor, sőt arra is rákérdezek, a testében mi zajlik éppen: szúr a mellkasa, fáj a gyomra, ezek tipikus tünetek. A következőt kérem tőle: képzelje el, hogy a félelem, a rossz érzése egy fekete gömb, és amikor belélegez, a tiszta levegő körbeveszi ezt, és a kilégzéssel távozik. Ezt a tisztító légzést sokszor ismételjük, amíg ellazul, és megéli, hogy nem történhet baj. A cél, hogy a régi viselkedési minta helyére újat építsünk be. Nemcsak a gondolatok, hanem az érzések terén, tehát a nem tudatosan irányított területeken is. Ezt segíti a szimbólum, amit elképzel, és amitől megszabadul. Éppen ezért még jobb, ha ő választja ki, hogy mi jelképezi legjobban a félelmét. Ha egy mellkasára nehezedő szikla az, gondolatban azt tapasztalja meg, hogyan változik könnyű tufává. És ez a képzeletbeli átalakulás a félelemhez kapcsolódó többi, mélyebben lévő érzést is átalakítja.”
Ha az énképem kap sebet, az nagyon fáj
Ez előbbi nagyon konkrét körülményekhez köthető, így jól megfogható, legyőzhető félelem, de nincs mindig a pszichológusnak no meg a kliensnek ilyen „könnyű” dolga.
„Generalizált szorongásról beszélünk, ha a rossz érzések nemcsak az ilyen egyértelmű helyzetekben csapnak le – magyarázza a szakértő. – A páciens ilyenkor először a hasonló szituációkra, aztán később szinte mindenre ismétlődően kiterjeszti az önkorlátozó, romboló érzéseit és gondolatait. És végül ezt a folyamatot bármi beindíthatja. Tudattalanul, önjáróan működnek ezek a képzetek, el is nevezte őket a szakma negatív automatikus gondolatoknak (NAG). Bármi is a kiindulópont – lehet ez akár egy mások számára teljesen semleges, veszélytelen dolog is –, a vége mindig ugyanaz: általános, mindent uraló szorongás. A gyökere ennek is egyetlen félelem, azt kell megtalálni és feloldani. Jóval mélyebbre kell ilyenkor ásnunk. Oké, a sportoló – ez jól átélhető mindannyiunk számára – fél a kudarctól, hiszen sok munkája, ideje, energiája van a felkészülésben, sokan bíznak a jó eredményében… Nekem viszont azt kell felkutatnom, miért fél a kudarctól. Mindenkinek van énképe, egy saját magáról alkotott víziója, ez a személyiségünk része, óvjuk is. Ha viszont a külvilág által meghatározott rajzolat rólam – mert elúszott az aranyérem, mert miattam lett utolsó a csapatom – szembekerül a saját énképemmel, »támadja« azt, akkor az bizony sérül. És ez nagyon fájdalmas, félünk is tőle, szeretnénk is elkerülni. Mert minden félelmünkben közös, hogy alapvetően a szenvedéstől félünk.”
Akik félelem nélkül rombolnak, és akik építenek
Mindannyiunkat gyötörtek, gyötörnek kisebb-nagyobb félelmek. Mindannyian szívesen szabadulnánk meg tőlük, örökre. De egyáltalán lehetséges ez? Van ilyen? A szakember szerint igen. Vannak, akik még nem félnek, de ezt jobb, ha nem tapasztaljuk meg.
„Akik még nem félnek, az érzelmi érésük egy olyan pontján rekedtek meg, ahol még nincsenek félelmek – hangzik a pszichológus meglepő válasza. – Ők a pszichopaták. Félelmetesek. Pusztítóak. Attól kezdve, hogy képtelenek a másik helyzetébe beleképzelni magukat, egészen addig, hogy életveszélyesek.
Tökéletesen értem, miről, kikről beszél szakértőnk. Az egyetem előtt öt évig dolgoztam ápolónőként egy férfi zárt elmeosztályon, az azóta bezárt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben. Van tapasztalatom a pszichopatákról is. Rendre megfordultak az osztályunkon néhányan közülük, akik a börtönök és a pszichiátria osztályok között pendliztek. Amikor csak volt lehetőségük, természetesen azon fáradoztak, hogy hozzánk, és ne egy cellába kerüljenek. No, nem azért, hogy segítséget kérjenek. Mondhatom, egy pszichopata a pszichiátriai elakadással küzdő betegek között rémálom. Amikor ezekről az élményeimről mesélek, Csongor megjegyzi: „Gondolom, szétvertek mindent.” És valóban. A terápiás közösséget, betegtársaik apró sikerélményeit, olykor a berendezést is. Megfélemlítették a félelmekkel küszködőket; kritikátlan cselekedetekre vették rá azokat, akik betegségükből adódóan nem tudták saját tetteiket kritikával szemlélni; alkoholt csempésztek be az absztinenciájuk megtartásáért munkálkodóknak. Még ennyi év után is intenzív és felzaklató ezeknek az emlékeimnek a felidézése. Így igen jól esik hallanom, hogy a félelem nélküli létnek azért van más formája is, amely nemcsak, hogy nem rombol, de építi a saját személyiséget éppúgy, mint a környezetét.
