Amikor az ember harminchét éven át úgy él, hogy megfeleljen a világ összes rezdülésének, finom átmenettel ugyan, de eljön életébe a pillanat, amikor végleg besokall, meglazulnak az idegei, elfárad, és eldönti, hogy nem kér többé azoknak az embereknek a társaságából, akik leszívják, kihasználják, akik élősködnek rajta. Ez történt velem is: negyvenéves koromra elkezdtek lemorzsolódni az emberek, mert rájöttem valami nagyon fontosra: nincs felesleges időm, erőtartalékom és (ez önző lesz) kedvem az olyan emberekre, akiktől nem kapok vissza semmit.
Ez a gondolat akkor kapott világos keretet az elmémben, amikor egy barátnőm agresszíven kérdőre vont: miért mellőzöm? Szíven ütött a kemény kérdés, mert egészen eddig a pontig nem láttam be, hogy tényleg menekülök, elbújok előle, mert a lelkem mélyén tudtam, az utolsó csepp véremet is kiszívná. Ezt a bennem lakó evolúciós életösztön nem hagyhatta, ám ahelyett, hogy szemébe mondtam volna az igazat, kerülőutakat kezdtem el használni.
Aki nem tudná, a kerülőút műfajába tartozik a megbeszélt találkozók rendszeres lemondása (akár az utolsó előtti pillanatban is), passzív üzemmód, a színes kifogások és az elfoglalt életvitelre, betegségre, gyengeségre hivatkozás. Az emberek zöme ért a „szép szóból”, tudja, hogy ez a szakítás egy kimondatlan formája, nem ragaszkodik, nem keres, és előbb-utóbb kilép az ember életéből, de ott van a Timi, aki egy buldog állkapcsával szorít, kapaszkodik, magyarázatot követel, mérges, hangos, és nem ereszt, mert nem engedheti, hogy baráti körének utolsó hullája is kiessen az életéből.
És Timinek igaza van.
Jár az őszinte szó. Jár a magyarázat, jár a fájdalmas szembesítés, a kemény beszéd, jár, hogy valaki felnyissa a szemét és elmondja: borzasztóan strapás műfaj a barátsága és SZAKÍTANI AKAROK. Timinek ezt eddig senki nem mondta el, fogalma sem volt róla,
- hogy negatív ember,
- hogy ragaszkodik a boldogtalansághoz, a drámákhoz,
- hogy egy energiavámpír,
- hogy nincs ott, ha a másiknak szüksége lenne rá,
- hogy örök elégedetlen, akinek soha, de tényleg soha semmi nem jó,
- hogy nem tudja, mit jelent meghallgatni a másikat,
- hogy nem tudja, milyen nem befejezni mások helyett a mondatot,
- hogy nem képes örülni, hálásnak lenni, ölelni, gyengédnek és szerető barátnak lenni,
- hogy milyen a saját igényeit a háttérbe tolni, és olykor alkalmazkodni a másik vágyaihoz,
- hogy milyen néha csendben maradni.
Neki senki nem mondta el, hogy a barátság nem egyenlő a pszichológiai testőrséggel, aki vigyázzban állva csak azt várja, hogy mikor sírja el magát.
A barátság nem szolgaság, ahol az ember vezényszóra, merev rendszerességgel rendelkezésre áll, mert a másik úgy akarja.
A barátság olyan, mint a szerelem, ami az adok-kapok-még-többet-adok elvén lebeg; amiben benne lenni mindkét félnek jó, mert érzi a szeretetet, a biztonságot, az őszinteséget, a támaszt, a jóindulatot.
Persze, ahogy a párkapcsolatban, úgy a barátságban is ötven-öten százalék a felelősség: bár Timire könnyebb kemény szavakat találni, nálam a felelősség másik fele, mert soha nem nyitottam ki a számat, soha nem ellenkeztem, soha nem jeleztem, hogy nekem ez nem jó, hogy „válni” szeretnék. Negyvenévesen azonban – akár akarja az ember, akár nem – eljön az állapot, amikor már nem fáj az őszinteség, mert képes beismeri magának: az ilyen emberekre nincs idő és erő.
