Vannak dolgok az életben, amelyek apró kis ünnepekké varázsolják az egyébként szürke hétköznapokat. Amikor például egy pocsék nap végén hazaérsz, veszel egy illatos fürdőt, és azt érzed, hogy szép lassan az egész nap mocska leázik rólad. Megnyugtató, harmonikus percek, amik visszaállítják a világod békéjét.

Nekem ilyen jutalomjáték az is, amikor fodrászhoz megyek. Alap, hogy a fodrászom minden titkom, parám és nehéz élethelyzetem ismerője, amikor beülök a székébe, kicsit mindig meggyónom neki az elmúlt hetek eseményeit. Testi-lelki wellness a nála töltött idő, és a szeánsz végére mindig úgy érzem, mintha megszabadultam volna egy csomó tehertől. Könnyebb lélekkel és megújult külsővel távozok. Így történt ez akkor is, amikor úgy döntöttem, egy év barnaság után visszafestetem a hajam élettel teli, dögös vörösre. Nehéz időszakom volt, egy csomó terhet vonszoltam már hetek óta, és elmondhatatlanul jólesett, amikor megláttam a végeredményt, és végre egy picit elégedett voltam. Ahogy mentem hazafelé a kirakatüvegben láttam, amint megcsillan a fény az új hajamon. Végre visszanyertem egy kicsit a lelki békémből.

Magamban mosolyogva ültem a villamoson, amikor megjelent ő. A kéretlen tanácsadó, aki mindig a legrosszabb pillanatban türemkedik az ember életébe. A tudálékos rokon, az okoskodó szomszédasszony – mindannyian ismerünk ilyet.

A rontópál hozzám aznap egy cekkeres, idős néni képében érkezett meg, akivel pár megállón keresztül együtt közlekedtünk. Velem szemben ült a villamoson, többször is találkozott a tekintetünk. Éreztem, hogy kicsit fürkészően néz, de nem zavart. Élveztem az én kis belső csendemet. Aztán mielőtt leszállt, egyszer csak belehajolt az aurámba, és így szólt:

"Egy kis dauervíz, aranyoskám. Azzal el tudja tüntetni a hajfesték nyomát a homlokáról."