Vajon mi újat tudhatunk meg a halálról, ha a legfontosabbat már úgyis tudjuk:
egyszer mind meghalunk.
Ez egy törvényszerűség, nincs mit tenni ellene. Mindannyiunkkal megtörténik, néha gyerekekkel is. Ilyenkor a többség inkább másfelé néz, mert ezt meg sem akarja hallani, jobb nem is tudni róla.
A gyermekhospice-ban világszerte gyógyíthatatlan betegségben szenvedő gyerekeket ápolnak. Hónapokig, néha évekig is elhúzódó betegségben. Magam is vívódtam: vajon képes vagyok elég közel kerülni ehhez a témához? A családom is féltett, de a bizonytalanságomnál nagyobb volt a kíváncsiságom.
Az állandó ápolásra szoruló gyerekek szüleinek szól a mentesítő ellátás, melynek keretében a gyerekek a hospice-ban vannak egy pár napig, nagy figyelemmel veszi körbe őket az egész szervezet, aztán hazamennek, és a szülők ápolják őket tovább. Ha a gyerek állapota később romlik, akkor egy olyan helyre kerül otthonról, ahol már többször járt, ismeri a körülményeket és a személyzetet is. A gyermekhospice egy családot segítő hely, nem kórház, hanem inkább egy jól felszerelt, de otthoni jellegű környezet. Nem azt jelenti, hogy nem halhatnak meg máshol a gyerekek, hiszen nem kell minden betegséghez kórházi ellátás. A hospicenem sietteti, de nem lassítja a folyamatot. Az igazi segítség az, hogy a szülőket megpróbálják felkészíteni, hogy ha tudják, akkor ők tegyék meg, amit még megtehetnek a gyermekükért, de ha mégsem tudják, mert annyira mélyen érintettek a fájdalomban, akkor a személyzet segít és megteszi helyettük.
Szembenézni az élet végességével
Egy gyereknek az életkorának megfelelően lehet elmondani, hogy meg fog halni – magyarázza Renáta, aki azt is hangsúlyozza, hogy a pszichoterápia mindig egy folyamatban, azaz egy felépítésben dolgozik. A gyerekek nagyon érdeklődők, életkortól függően egyre többet el lehet nekik mondani a halálról. Az időjárás törvényszerűségeire kiválóan lehet építeni, például az eső vagy az évszakok szimbolikáját már egy óvodás is megérti. A kisiskolásnak vagy egy tinédzsernek pedig egyre részletesebben el lehet magyarázni. „Prevenciós szempontból nagyon fontos lenne, hogy az ne fordulhasson elő, hogy soha nem beszéltünk még a halálról.”
Sajnos a halál még mindig tabu, és mikor a gyerekek elkezdenek kérdezni, látják, hogy a felnőttek mennyire megdöbbennek, hárítanak, és félnek. „A tabu mindig félelmet hoz, érinthetetlenséget, megközelíthetetlenséget” – mondja Renáta. Sokan azért nem akarnak a gyerekekkel erről beszélni, hogy megóvják őket valamilyenfajta fájdalomtól. Pedig a nem tudás még nagyobb feszültséget okoz – a titkok például –, és egy kisírt fájdalom egy idő után kevésbé fáj, mint az állandó rettegés.
Nem azzal védjük a gyerekeinket, ha valamiről nem beszélünk és rejtegetjük, hanem ha erre fel lehet készülni.
A gyerekeket fel lehet készíteni akár a testvérük vagy a szüleik halálára is. „ Nem lehetetlen, de nem a legnehezebbel kell kezdeni, mondjuk a halál elfogadásával, hanem a hír, a betegség következményeit kell előre átbeszélni, lépésről lépésre haladni. Legalábbis ez lenne az ideális” – hívja fel a figyelmet a szakember.
Nevezzük nevén!
„Az elaludt, az tilos!” – hangsúlyozza a gyásztanácsadó. Ne mondjuk ezt, mert a felfokozott feszültség miatt amúgy is vannak alvászavarok. Ha az alvás halált hozhat, akkor rettentő félelmetes elaludni. Hiszen a halál nem alvás, mert az alvásból felébredünk, a halálból nem. És nem is elutazás, mert az elutazásból vissza szoktak jönni, vagy ahova elutaztak, ott élnek. „Nem lesz szebb és jobb a helyzet, ha hazudunk. Sőt! Ha a gyerek rájön, akkor azt éli meg, hogy hazudtak neki, és az komoly bizalomvesztés. Lehet, hogy egy ideig nem érti még, hogy mi is az a halál, de akkor is annak hívjuk. Az asztalt se hívjuk másnak. Nevén kell nevezni, és egy idő után majd megérti, hogy az mi mindent jelent.”
Nem kell megóvni a gyerekeket a sírástól sem. Akkor is sír, ha letört a feje a kedvenc babájának, az is egy veszteség vagy düh. Önmagában a sírás egy természetes reakció, nem kell azonnal leállítani. Egy gyászoló felnőttnek is joga van bármikor sírni, addig sírni, ameddig ő jónak látja. Egyszer elapadnak a könnyek… „Mindig azzal kezdem a csoportjaimon, hogy sírni szabad, de nem kötelező! És akkor mindig nevetnek. A gyerekeknél fontos kiemelni, hogy engedjék sírni, ne aggódjanak! Sőt! A gyászoló szülők is sírhatnak a gyerek előtt is. Az nagyon furcsa, hogy meghalt a nagymama, és senki nem siratja. Nem az a furcsa, ha sírnak, hanem ha nem sírnak” – emeli ki Renáta.
