Nem tudnám pontosan meghatározni, hogy mikor lettem halogatós ember, de az biztos, hogy már kisgyerekként sem siettem el semmit. Kortársaimhoz képest később tanultam meg megkötni a cipőmet, olvasni az óramutatókat, háromszor annyi ideig tanultam a szorzótáblát, és rendre becsöngetés után pár perccel érkeztem az iskolába, mert az odáig vezető út csurig volt izgalmas részletekkel. A felnőttek sokféle diagnózist aggattak rám, hol szétszórt voltam, hol lassú, hol figyelemzavaros, hol Pató Pál, mert minden létező életeseményt az utolsó utáni pillanatig halogattam. Hogy kitől örökölhettem, azt nem tudom, szüleim, nagyszüleim precíz, összeszedett, rendkövető emberek voltak, akiknek szótárában a csúszás semmilyen formája nem szerepelt. De jöttem én, és jól megmutattam az egész családnak, hogyan él egy igazi halogató, aki nemcsak az élet nagy dolgait szereti elodázni, de a súlytalan apróságokat is. Íme, néhány belső forgatókönyv azoknak, akik nem értik a halogatás miértjét. 

– Nincs itthon tej!

– Márpedig én nem iszom meg a kávét tej nélkül. Kávé nélkül meg nincs nap. A fene egye meg! Most mi legyen? – tanácstalankodik a kevésbé értelmes énem, avagy: Gyenge Én. 
– Le kéne menni tejért! – javasolja az értelmes hang, Erős Én.
Bár az éjjel-nappali kettő kerek percre van a lakásomtól (lemértem), valamiért nagyon nem tetszik az ötlet, hogy cipőt és kapucnit húzzak, majd menjek húsz métert, hogy tejhez jussak. Felszívja hát magát a halogatós énem:
– Tuti a seggfej eladó lesz ott! – győzköd
– De most nagyon kéne az a tejeskávé! Ki sem látsz a munkából! Kávé nélkül soha nem indul be az agyad! – vág vissza a másik
– Tej nélkül biztos, hogy nem tudod meginni? – próbálkozik Gyenge Én
– Nem, akkor inkább nem iszom kávét – makacsolja meg magát Erős Én
– Akkor ne igyál! Úgyis le kellene szoknod róla! – kontráz egy övön alulit a másik
Ez a belső párbeszéd még úgy húsz percen át tart, a problémakör teljesen beeszi magát az agyamba, megáll az élet, semmivel nem haladok, és ahelyett, hogy seggbe rúgnám magam egy tejért, nekiállok rizstejet főzni, hogy még harminc percig tuti ne jussak hozzá a reggeli drogomhoz. 

– Be kellene jelenteni az autómat a kerületbe, hogy ne kelljen fizetnem a parkolásért!

– Igen! Be kellene jelenteni – reagál halkan Gyenge Én
– Holnap délelőtt nyitva az okmányiroda, munka előtt simán belefér ez az ötperces semmisség – vázolja Erős Én, aki komolyan elhiszi, hogy Jakab Rozi holnap reggel tényleg besétál az okmányirodába, hogy sorszámot húzzon, békésen ücsörögjön, majd amikor sorra kerül, vázolja kérését. Naivan elképzeli, hogy holnap már meg is lesz a szükséges papír, és pikk-pakk megoldódik a parkolási kálvária. Érthetetlen, de nem számol azzal, hogy legkésőbb holnap reggel magához tér Gyenge Én, aki még csak kifogást sem keres, hogy egy órával tovább aludhasson. 
– Eh, leszarom, majd bemegyek holnap! – és repül 440 forint/óráért az sms a parkolótársaságnak. 

– Le kellene menni boltba, hogy legyen holnapra ebéded! 

– Ja, az nem lenne rossz! – reagál kelletlenül Gyenge Én
– Csak ma van időd főzni. Tudod, délelőtt meló van, aztán estig suli. Nem csinálhatod végig ezt a napot is három darab müzlis szelettel! – próbálkozik észérvekkel Erős Én
– Igen! Igen! Holnap rendesen eszem! Becsszó! – teszi le a szent esküt a másik
– No, akkor hopp, meg kéne indulni, mert mindjárt bezár a bolt!
– Jaj, ne már! Most komolyan induljak el? Per pillanat semmi kedvem, meg különben is, azt sem tudom, mit főzzek. Nézek valami jó receptet! – és miután kinézegettem a recepteket, az idő tovaszalad, a bolt bezár, másnap ebédre pedig tényleg nem jut más, mint három száraz müzlis szelet az automatából. Persze nem csak ebéd, okmányiroda és bevásárlás dolgában halogatok, ezt teszem, ha tanulásról, munkáról, találkozókról van szó, Gyenge Én az utolsó pillanatban is képes összeszedni magát, hogy lebeszélje, elodázza, kimagyarázza a dolgokat, hogy mit miért nem kell akkor és ott megcsinálni, miért ér rá azt pár nappal később – vagy akár soha a büdös életben – megugrani. Így nem készült el soha a diplomadolgozatom, így nem lett honosítva a német felsőfokú nyelvvizsgám, így bontották fel az eljegyzésem, és így csúsztam le életem munkájáról, mert Gyenge Én merő gyávaságból, lustaságból, félelemből, önbizalomhiányból és bizonytalanságból rendre behúzza a kéziféket, hogy Jakab Rozi élete soha ne lehessen olyan, amilyenről éjszakánként álmodik.