Jónak lenni jó. Ez az erősen megkopott állítás nemcsak a szeretet ünnepe tájékán hangzik el oly’ sokszor, az emberek többsége szürke hétköznapokon is ezt mantrázza. Tény, hogy az önzetlen segítség annak is jó, aki kap és annak is, aki ad. Megannyi kísérlettel bizonyították, hogy a jótékonykodás szó szerint építi a testet és a lelket. Igazolták például, hogy az adakozás olyan biokémiai folyamatokat indít a szervezetben, amelyek rövid távon boldogsághormon termeléséhez vezetnek, hosszútávon pedig erősítik az immunrendszert, vagyis védenek a betegségekkel szemben. Ha másért nem, hát az influenza elkerülése érdekében is célszerű jótékonykodni. Csak jobb, mint vitaminokat szedni, nem igaz?

Hiába keresünk kitartóan a világhálón, nem találunk olyan kutatást, tanulmányt arról, hogy vajon az egoista magatartásnak milyen előnyös hatása van. Aligha meglepő, hiszen a kutatók is emberek, a társadalom hasznos tagjai, és mint ilyenek, talán nem tartják „illendőnek” megfigyelni ezt a hivatalosan elítélendő magatartást. Képzeljük csak el, mi lenne, ha netán kiderülne, az önzés nem is annyira káros az egészségre, mint azt gondolnánk, pontosabban gondolni kellene…

Nem mindegy, hogy önző vagy önfeláldozó

Társadalmi elvárás ide vagy oda, mindig akadnak olyan renitens pszichológusok, akik ki merik mondani: az önzés jóval összetettebb, mint azt korábban sejtették. Sőt, néhányan odáig merészkednek, hogy nemcsak kimondják, hanem – ha nem is tudományos publikációban, de blogjukban – leírják, hogy bizonyos mértékig az önzés lehet hasznos és jó a másik fél számára (is).

Ahhoz, hogy megértsük az önző magatartás hátterét és lényegét, érdemes megnézni, mi lehet az ellentéte. Könnyen hajlunk arra, hogy rávágjuk, aki nem önző, az önzetlen. Pedig az egoista magatartás ellentéte bizony nem más, mint az önfeláldozás.

Ha mindezt a szülő-gyermek kapcsolatrendszerében nézzük, egyszerűen megértjük ezt a kicsit furának tűnő állítást. Egy önző gyerek összes igényét csak egy önfeláldozó szülő tudja kielégíteni, hiszen a puszta önzetlenség ide már édes kevés. Persze ugyanez fordítva is igaz.

A párkapcsolati dimenzióban szemlélve is hasonlóan működik az önzőség és az önfeláldozás. Gondoljunk csak a jól ismert, jellemzően középkorú házaspárok veszekedésének kötelező kellékére, az „én mindent feláldoztam érted” mondatra! Igen. Ő mindent feláldozott a másikért. De miért is? Mert abban a tévhitben élte le házasságának éveit, hogy „neki fel kell áldoznia mindent, máskülönben nem fog működni ez a dolog”. A legtöbben itt hibázzák el.