Kétségbeesett hangon jelentkezett be hozzám. Igazi segélykérésnek tűnt, nem faggattam a telefonban. Nagyon szép kismama volt, és nagyon szomorú. Kérdés nélkül, egy szuszra mondta el a történetét egy órában, egy doboz zsebkendővel. Monoton hangon beszélt, közben patakokban folytak a könnyei.

Nem akarta azt a gyereket, sőt egyáltalán nem akart gyereket.

Épphogy elvégezte a jogot, egy jó nevű ügyvédi irodába vették fel gyakornoknak. Tökéletesen kerek volt az élete, minden és mindenki a helyén volt – egészen addig, amíg nem jelentek meg azok az „átkozott” csíkok a teszten. Nem sokat gondolkodott, másnap időpontot kért abortuszra egy magánklinikán. Nem kérdezte a párját, tényként közölte vele a döntését. Az orvos próbált a lelkére beszélni, még vetített is neki egy hatásvadász kisfilmet. Mintha előre készült volna az ilyen „esetekre”.

Meggondolta magát, mert hát mégis csak egy érző lény, egy parányi élet… Néhány hét múlva azonban kiderült, hogy nem egy, hanem kettő – ikreket vár. Sokkot kapott a hírtől, el akarta vetetni, de késő volt, az orvos már nem vállalta.

Gyűlölte a terhességét, végigsírta azokat a heteket, de mindenki legyintett körülötte, mondván, csak a hormonok miatt van ez. Ő közben nem kímélte magát, minél rosszabbul volt, annál inkább tette a dolgát az irodában, otthon, a ház körül. Az ikrek végül koraszülöttek lettek. Ott akarta hagyni őket a kórházban, de végül nem tette. A párja adott nekik nevet, és ő is neveli őket.

Négy év telt el azóta. Új munka, új otthon, új férfi. És egy újabb gyerek érkezik hamarosan, a szerelmük gyümölcse. Nagyon várja, hogy megszülessen, és nagyon szomorú. Nem érti, mi történik vele, hiszen most boldognak kellene lennie. Szinte könyörög a segítségért. Megpróbáltam elmagyarázni, milyen összefüggés lehet a korábbi „kényszerterhessége” és a mostani lelkiállapota között, de nem voltam biztos abban, hogy sikerült érdemben segíteni.

Szülés előtti depresszióban szenvedett. Nem csak most, korábban is.

A napokban aztán jött egy üzenet tőle – egy kép. Fekszik a kórházi ágyon, karjában a kicsivel, mindketten mosolyognak. Csak egy szót írt alá: megérkeztünk. Nézem a képet, és tudom: tényleg megérkeztek. Ő egy a nyolcból, akit érintett a szülés előtti depresszió. Nem is sejtette, hogy ez lehet a baj, hiszen soha nem hallott róla. Ez ugyanis valamiért tabu. Márpedig tudni kell, hogy a rosszkedv, az ingerlékenység nem(csak) a várandósság természetes velejárója.

Állsz a tükör előtt, és kétségbeesetten próbálod magadra erőltetni Mona Lisa mosolyát. Mostanában ezt szokták ajánlani, merthogy Leonardo da Vinci modellje állítólag éppen várandós volt, ez a titka a sejtelmes mosolyának. Azt mondják, ez meghozza az anyai érzéseket és azt a semmihez nem hasonlítható, már-már misztikus boldogságot. Azt, amit ilyenkor érezni kell. De hiába kínlódsz, szenvedsz, nem megy, legfeljebb egy szánalmas kínvigyorféle. 

Nem érted, mi történik veled. Persze, az benne volt a pakliban, hogy reggelente (meg úgy általában egész nap) émelyegsz, felváltva ennél és aludnál, vagy ellenkezőleg, egyiket sem. Arra persze számítottál, hogy a tested estéről reggelre is változni fog, ám arról nem volt szó, hogy lehangolt és undok leszel, és legszívesebben egy lakatlan szigeten dekkolnál. És hogy a „szülés” szó hallatán konkrétan kiver a víz.

Úgy érzed, mindenki téged néz. És valóban: mindenki téged néz, mustrál, fürkész. Valamit keresnek. Eleinte nem is sejted, mi az, amit szemmel láthatóan hiányolnak rajtad. Aztán lassan felismered: az ilyenkor elvárható boldogságot.