Jump to content

Ennyi káromkodás belefér

2018. 09. 14. 18:47

Káromkodni jó, mert segít kiengedni a fáradt gőzt. Káromkodni rossz, mert fenntartja a feszültséget. A káromkodás az emberi civilizáció csalhatatlan jele, miközben a trágár kifejezéseket eregető legkevésbé hasonlít a homo sapiensre. Akárhogy is, tudomásul kell vennünk, hogy a szitkozódás mindannyiunk „élettársa”.

Az emberi civilizáció megjelenésének és térnyerésének egyik csalhatatlan jele volt, amikor a felbosszantott kétlábú nem a kőbunkóval, hanem szavakkal fejezte ki haragját, indulatait. Legalábbis Sigmund Freud szerint. Manapság egy kicsit árnyaltabban vélekednek erről a pszichológusok. Számtalan vizsgálatot végeztek a tárgykörben, és igencsak vegyes eredményekre jutottak a kutatók, és ahogy azt a nagyszámú kutatás kapcsán megszokhattuk, lényegében sikerült bebizonyítani valamit és annak az ellenkezőjét is.

Ha egy feszült, frusztrált helyzetben káromkodunk, akkor és ott átmenetileg enyhülést hoznak a szitokszavak. Ám ha az adott helyzetből kilépve, attól időben és térben eltávolodva is tovább káromkodunk, azzal mesterségesen fenntartjuk saját feszültségünket. 

Vegyünk egy hétköznapi példát! A boltban felbosszantott minket a pénztáros, aki „elszámolta” a visszajárót. Miután cifra káromkodások közepette tudtára adjuk, hogy ez nem volt helyes magatartás, a kasszánál ülő gyors megbánást tanúsítva kiegészíti a visszajárót. Kilépve a boltból még hosszasan bosszankodunk, és közben szüntelenül káromkodunk. Órák telnek el, és miközben a pénztáros már rég elfelejtette a kis intermezzót, mi még mindig a „saját levünkben fövünk”.

A káromkodást, a szitkozódást, az obszcén szavak használatát általában verbális agresszióként értelmezi a lélektan. Némi finomhangolásra azonban ezúttal is szükség van. A verbális agresszió klasszikus formájáról csak akkor beszélhetünk, ha a szavainkkal konkrétan célba vettünk valakit vagy valakiket. Ekkor az agresszió tárgya a célkeresztbe állított „hallgatóság” megsemmisítése.

Lényegét tekintve afféle test-test elleni csata, amikor egymással káromkodva felesel két feldühödött ember, amiek különlegessége, hogy nem okoz külsérelmi nyomokat. »Belsérelmi« nyomokat azonban annál inkább.

Míg a hagyományos dulakodás során van némi esélyünk arra, hogy – ha jók a reflexeink – kivédhetünk egy-két célzott ütést, addig a „szószkanderben” mindig alulmaradunk. A megsemmisítő vereség érzetének több oka is van. Egyrészt nem tudjuk nem meghallani, amit ránk, avagy nekünk célozva mondanak, másrészt nem tudunk könnyedén túllépni az afféron, mivel a hatása nem múlik el olyan hamar, mint egy kék folt. Ráadásul a káromkodás jellemzően övön aluli ütések formájában támadja a másikat, az intim szférát, a családi kapcsolatait, a hitét gyalázza, vagyis a legérzékenyebb területeket veszi célba.

(Forrás: nlcafe.hu / fotó: pixabay.com)
divatesszepseg_sticky_layer_redesign