Az egymás irányában tanúsított odafigyelés és segítő szándék az emberi lélek legmélyebb, legbensőbb rétegeiben gyökeredzik, hisz már a korai időktől fogva meghatározza viselkedésünket: Neander-völgyi-leletek is bizonyították, hogy ezekben a csoportokban halálukig törődtek azokkal, akik rászorultak erre.

Minthogy ennyire ősi ez az emberi késztetés, érthető, hogy sok ember aligha képes magának megálljt parancsolni a másoknak nyújtott segítségben, önmaga érdekében. Pedig az odaadásnak, bármilyen szép tulajdonság is, van egy egészséges határa: ha valaki nem ismeri fel, kimerültség, rosszkedv, általános lehangoltság uralkodhat el rajta.

Másokkal törődni, vagy magunkat hanyagolni

Ezt a két aspektust érdemes egy kicsit alaposabban is végiggondolni, sokan ugyanis kizárólag az egyik oldalt, a segítségét látják, a másikat pedig nem is tudatosítják magukban.

A többiek felé nyújtott segítő kéz és támogató jelenlét szeretet vezérelte gesztusok, melyekkel jót tehet az ember, ezáltal maga is lélekben gazdagabbá válik. Azt azonban érdemes észben tartani, hogy az ember fizikai és lelki ereje nem egy kiapadhatatlan kútból származik. Aki mindig csak kifelé, a többiekre figyel, és befelé, önmagára nem, előbb-utóbb a saját jóságának áldozata lesz. Természetesen vannak időszakok, amikor nincs választás, és ott kell lenni valaki más mellett: a probléma azzal van, ha mindez egy konstans állapottá válik, az ember szinte megszakad, hogy teljesítse a felé záporozó kívánságokat, és végül kizárólag másokkal foglalkozik, saját magával pedig egyáltalán nem.

A szeretet, a jóindulat sokszor erősebb a józan ítélőképességnél. Megteszem érte, mert ő fontos nekem - mondják sokan. Azt azonban hiba lenne elfeledni, hogy az ember csak addig tud segíteni, ott lenni másoknak, amíg ő maga is jól van. Ehhez pedig az kell, hogy saját magára is figyeljen. Pihenjen, töltődjön, élje a saját magánéletét, űzze saját hobbiját, figyeljen érzéseire. Ha csak kis ideig is, de mindennap - divatos szóval - szükséges egy kis énidőt elrekeszteni.