Három olyan családdal beszélgettünk, ahol az egyik gyerek hamarabb kezdte az iskolát, mint a kortársai. Minden család véleménye megegyezett abban, hogy általában jobb minél később kezdeni az iskolát, de akadnak kivételek is. Az is kiderült, hogy nincs tökéletes megoldás, és ha már bevállalták az iskolát, nincs visszaút az óvodába.
Lackó szeptember közepén töltötte be a hatodik életévét, előtte három évet járt óvodába, és másfelet bölcsődébe. Már a bölcsiben kiderült, hogy különleges, nagyon okos kisfiú, később az óvodában az óvónők zseninek nevezték, amiért négyéves korára folyékonyan olvasott. „Nem tanítottuk őt olvasni – meséli az anyukája –, csak megmondtuk neki, ha megkérdezte egy-egy betűről vagy szóról, hogy mi van odaírva. Számunkra teljesen megdöbbentő volt, hogy milyen gyorsan megtanult olvasni. Egy betűt csak egyszer kellett elmondani neki, onnantól kezdve mindig tudta. Tulajdonképpen három hét alatt megtanult olvasni, és egy hónap múlva már folyékonyan olvasott hangosan is.”
A kisfiú kedvenc témája a földrajz és a történelem egyik kis metszéspontja volt: különösen szeretett az országok határairól, fővárosairól és ezek változásairól hallani. Nagyon hamar eljött a pillanat, amikor a szülei válaszai már nem voltak elégítették ki, ezért könyveket, társasjátékokat, térképeket és földgömböt vettek neki. Amikor azokon is végigrágta magát, YouTube-videók következtek volna, de nem tudott angolul, magyarul pedig kevés információt talált a kereső. „Azt hittem, olyan szerencsés lesz, hogy majd pár hónap alatt angolul is megtanul, de tévedtem. Egyáltalán nem érdekelte a nyelv, még az sem lelkesítette, hogy egy hatalmas világ nyílna ki előtte angolul a kedvenc témájában.”
Ráadásul egyébként sem volt minden tökéletes: a kisfiúnak elég sok problémája volt az óvodában a fegyelemmel, a szabálykövetéssel és a társas kapcsolatok terén is. Szinte mindennap volt rá valamilyen panasz, vagy rombolt, vagy verekedett, vagy csak elvonta a társai figyelmét a foglalkozásokról bohóckodással. Nem érezte jól magát az óvodában, gyakran panaszkodott arról, hogy nincs barátja, és szeretett volna otthon maradni. A szülők próbáltak segíteni neki, de hiába volt minden, egyszerűen nem ment a beilleszkedés. Elvitték a nevelési tanácsadóba, ahol megállapították, hogy különösen magas az IQ-ja, és iskolaérett. A szülők kicsit csodálkoztak, mert nem feltételezték a gyerekükről, hogy jól viseli majd a padban való ücsörgést, de végül úgy döntöttek, hogy az ovinál csak jobb lehet neki.
Abban bíztunk, hogy majd akad végre egy barátja az iskolában.
Az évnyitón mindenki majdnem egy fejjel magasabb volt nála, és ő volt az egyetlen, aki nem idegesen gyűrögette az ünneplő ruháját, hanem a műsor közben felállt, és elment szétnézni a tornateremben. Nem tűnt túl jó előjelnek, de végül csak az első két év volt nehéz, míg utolérte az osztálytársait. „Szerencsénk volt, csak húszan jártak az osztályba, és egy tüneményes tanítónőt kaptunk. Azt mondta, hogy a fiam egy óvodás, akinek bizonyos kompetenciái erősen meghaladják a saját és az osztálytársai szintjét is. De mivel egy óvodás testben kell majd iskolába járnia, ő még nem kényszerít rá iskolás szabályokat. Így aztán felállhatott órán, akár körbe is futhatta az osztálytermet, mert a tanárnő tudta, hogy mindent hall, és mindent meg is jegyez.”
Ennek ellenére nem volt könnyű dolguk, mert a kisfiú elsőben még nagyon unalmasnak találta az iskolát. Most mindenesetre negyedikes, és már semmi különbség nincs közte és az osztálytársai között, talán csak annyi, hogy neki még mindig nagyon jól megy a tanulás, és nehezebben a jó viselkedés.
