Amikor annó a húszas éveim elején elképzeltem magam harmincévesen (kicsit talán túlidealizálva a jövőt), valami ilyesmit álmodtam meg magamnak: boldog házasság, szerető férj, legalább két gyerek (egy fiú és egy lány, természetesen a neveket is tudtam már akkor) egy jó fej kutya, családi ház nagy kerttel (ahol a kutya meg a kölykök szaladgálhatnak) és hétvégente grillpartik a családdal, barátokkal. Emellett persze egy olyan munkát is képzeltem magamnak, amiben kiteljesedhetem, amit szeretek csinálni, és hoz is eleget a konyhára. Az álomjövőmben érzelmileg, anyagilag stabil lábakon álltam, és amellett, hogy keményen dolgoztam, élveztem az életet, és úgy „éreztem” révbe értem. Valójában kiskorom óta valami ilyesmi élt a fejemben, hiszen ez vett körül, a szüleimtől is ezt láttam.

Aztán az álomkép beteljesülése helyett a kapunyitási pánik, vagy más néven az életnegyedi válság tört rám. A munkahelyemen ülve arra jöttem rá, hogy ezt nem tudom és nem is akarom tovább csinálni, fogalmam sincs, hogy mi mást csinálhatnék, de nem tudok egy helyben ülni tovább. Viszlát, fényes karrier. A kapcsolataim sorra mind bebuktak, vagy én nem akartam tovább folytatni, vagy a partner jött rá, hogy nem én vagyok az, akit keres. Szerető férj, két gyerek, kertes ház és grillpartik, viszlát. Kutyám még lehet, de figyelembe véve, hogy a nagytestű kutyákat kedvelem, nem szívesen kínoznék egy golden retrievert egy kis panellakásban.

Nyilván mindannyiunk fejében él, vagy élt egy álomkép, egy kis felépített kerek világ, ahogy elképzeltük a jövőbeli önmagunkat. Ez persze mindenkinek más, nem „rajzol” mindenki családot meg gyereket (rögtön kettőt is) magának, a fényes karrier is relatív, de amikor ott állsz a harmincadik szülinapod kapujában, és szinte semmit nem tudsz kipipálni a kis listádon, az azért félelmetes. Főleg azért, mert valójában könnyen lehet, hogy gőzöd sincs arról, hogy mit is akarsz kezdeni magaddal, hogy ki is vagy te valójában, mert korábban hagytad, hogy a munkád vagy a környezeted határozzon meg téged.

Pánikra azonban semmi ok, ugyanis egyrészt nem vagy egyedül a problémáddal, másrészt nem eszik olyan forrón azt a kását, csak ideje új perspektívába helyezned a dolgokat!