Tény, hogy egy hosszabb, főleg egy élethosszra vállalt monogám kapcsolatot nem könnyű fenntartani, és sokan így vagy úgy, de bele is buknak. Elég, ha szétnézünk a közvetlen környezetünkben, ahol a félrelépések és a válások száma egyre csak növekszik, és a randiappok is tele vannak „boldog” házasságban, kapcsolatban élőkkel, akik titkos viszonyt keresnek. Van, aki bevallja a félrelépést, másnak a párja jön rá, egyes kapcsolatokban megbeszélik, máshol inkább hallgatnak róla (egy ideig), mintha mi sem történt volna. Monogámia nélkül azonban az apa hosszú távú nevelői szerepe sem létezne – legalábbis a tudósok ezt állítják.

Monogámia: börtön vagy áldás?

A monogámiát sokan érzik élethosszig tartó börtönbüntetésnek, amiből szabadulni szeretnének. Lawrence Josephs, az Adelphi Egyetem professzora és a párkapcsolatok fejlődését vizsgáló pszichoterapeuta szerint ha egy kapcsolatban nem tudjuk megélni a szexuális vágyainkat, és az érzelmi életünk sivár, valamint az intimitás is hiányzik, biztos, hogy a viszony kudarcra van ítélve. Ettől függetlenül sokan bűntudatból vagy szimpla megszokásból benne maradnak a kapcsolataikban, miközben valami egészen másra vágynak, másról fantáziálnak.

Ha megnézzük a különböző kultúrákat, a monogámia nem egyetemleges norma, azonban tény, hogy a poligámia széles körben nem elfogadott: ugyan a hatvanas-hetvenes évek hippimozgalmai lazítottak az erkölcsökön, a monogámia temetése és a nyitott házasságok ünneplése nem tartott sokáig. A hűség mindig is központi kérdés volt a párkapcsolatokban, a családalapítás egyik feltétele, és bár sokan hivatkoznak arra, hogy nem monogámiára születtünk, kijelenthetjük: a hűség döntés kérdése. Persze ezzel nem azt állítjuk, hogy könnyen meg is valósítható.

Ma már tudományosan is bizonyított tény, hogy genetikailag a monogámia nem az ember természetes állapota. Habár léteznek olyan állatok, amelyek hűségesek párjukhoz, és annak halála után sem választanak mást, az állatvilág jellemzően poligám. És az állatokhoz hasonlóan mi is a legjobbat, a legszebbet, a legerősebbet és a legtermékenyebbet keressük, ha génjeink továbbörökítéséről van szó. Bennünk, nőkben ugyanakkor az is kódolva van, hogy az utód túlélési esélyeinek növelése miatt legalább addig együtt akarunk lenni a másikkal, amíg a gyerekünk nem képes ellátni magát, míg a férfiakat az az ősi ösztön mozgatja, hogy minél több utódot hozzanak létre (bár ha valóban megvalósulna, ma már ez inkább okozna anyagi csődöt a férfiak számára, mint elégedettséget). Vagyis látszólag más a férfi és a nő motivációja.

Csak vágyálom, hogy monogám kapcsolatban éljünk?

David Barash, a Washingtoni Egyetem evolúciósbiológia-professzora szerint az, hogy a monogámia nem a természetes állapotunk, még nem jelenti azt, hogy nem lehetséges kialakítani és jól működtetni egy teljességgel monogám kapcsolatot. Valójában gyakran végezzük jól azokat a dolgokat, amiket eleinte nehézségként élünk meg: például hangszeren játszani sem tudunk egyik pillanatról a másikra, de tanulással fejleszthetjük a tudásunkat. A professzor szerint pontosan így működik ez a monogámia esetében is.

A poligámia biológiai lenyomatát ugyanúgy magunkban hordozzuk, mint annak a vágyát, hogy valakivel élethosszig együtt éljünk, hűségben. Felmerül a kérdés, hogy ha a poligámia evolúciós lenyomatát hordozzuk, miért támogatja a modern társadalom, különösen a nyugati világ a monogámiát? Ha ellentétes a természetünkkel, miért nem elfogadott, ha egy férfinak vagy egy nőnek több partnere is van egyszerre? Különösen érdekes a kérdés annak fényében, ha figyelembe vesszük, hogy Barash elmondása szerint a korai társadalmak nagy része poligám volt. A tudománynak a monogámiára egyelőre nincs pontos válasza, azonban léteznek elméletek, melyek közül az egyik legnépszerűbb a két szülővel járó előnyökre és magára az apaságra épít.

A monogámia előfeltétele az apai szerepnek?

Néhány állat, mint amilyen a teknős, abban a pillanatban, hogy kikelt a tojásból, máris önállóan indul az útjára, azonban ez a jelenség nagyon ritka, és az embernek is évekig szüksége van a szüleire ahhoz, hogy egyáltalán túléljen. Az utódoknak pedig régen nagyobb esélyük volt az életben maradásra, ha mind a két szülő részt vett a gondozásban, nevelésben: amíg az apa vadászott, az anya vigyázott rájuk. Bár közösségekben éltek, egyedül nehézkesen tudták volna felnevelni leszármazottaikat.

Az apa minden kultúrában részt vesz a gyereknevelésben, de tény, hogy a jelenléte sok tényezőtől függ. Az általánosságban elmondható, hogy a férfiak nem fektetnek annyi energiát a közvetlen szülői teendőkbe, mint a nők, azonban fontos szerepük van. Az anya szerepe minden kultúrában és az állatvilágban is univerzális: az összes emlősnél a nőstény hordja ki az utódot, majd táplálja az emlőjéből. Az apa hosszú távú jelenléte viszont ritka az emlősök között, és rendkívül gyakori a madaraknál. A hím madarak építik a fészket, segítenek kikelteni a tojásokat, és a fiókák etetésében, védelmében is jelentős szerepük van. Egyet azonban lényeges kiemelni: megfigyelték, hogy az apa csak olyan madaraknál van jelen hosszú távon – még ha csak egy költési időszakra is –, ahol monogámia van.