Betti tizenöt évig élt együtt Robival, és mindvégig háttérbe szorította a saját igényeit csak azért, hogy az elnyomásra hajlamos férje ne veszekedjen vele, hogy meglegyen a családi béke, nyugalom. „Igazából már a gyerekkorom is azzal telt, hogy meg akartam felelni, szinte állandóan fogyókúráztam. A szüleim folyton a nővéremhez hasonlítottak, én meg nagyon utáltam magam, amiért sem elég szép, sem elég okos nem tudtam lenni. Aztán jött Robi, és szinte menekültem otthonról – meséli a 36 éves nő. – Csakhogy az önbecsülésem a házasságomban sem került a helyére, hiszen Robinak soha semmi nem volt elég jó, sem az otthonunkban, sem a gyerekek körül.

Az anyaságba menekültem, szültem neki három gyereket. Elhittem, hogy arra jó vagyok: gyereket szülni, gondozni. Nem szóltam, ha fájt, nem szóltam, ha nem tetszett, amikor hétvégén csak a barátaival lógott. Elhittem, hogy ennyit érdemlek.

És ő azt gondolta, elégedett vagyok. Pénzünk mindig volt, szép lakásunk, autónk, sokan irigyeltek minket. És kívülről nézve valóban mi voltunk az ideális család.

Aztán megismertem a fiam zenetanárát, aki felébresztette bennem a nőt, aki elhitette velem, hogy önmagamban is értékes vagyok, akivel megéltem olyan régen vágyott dolgokat, amelyeket otthon még csak említeni sem mertem. Robi persze nagyon rosszul reagált, próbált erővel visszatartani, akkor is csak azt hajtogatta, hogy semmit sem érek nélküle. Miután elváltam a férjemtől, és új életet kezdtem, rájöttem, hogy ugyanolyan hibás vagyok abban, hogy feláldoztam magam a házasságomban, mint a férjem. Másfél évtizedig csak elviseltem, háttérbe szorítottam minden igényemet. Próbáltam elhinni, hogy jó lesz nekem is, hiszen sokan élnek le így egy életet, de ma már tudom, hogy igazából nem vállaltam felelősséget magamért, nem álltam ki az érzéseimért.”

Sajnos a mai harmincas-negyvenes generáció tagjai közül nagyon sokan küzdenek azzal a problémával, hogy meg sem tudják fogalmazni az igényeiket. Ez jelentős részben a kisgyermekkorunkra vezethető vissza, amikor már babaként megtanítottak arra, hogy ne sírjunk, felesleges, hiszen válasz úgysem érkezik. A 42 éves Mártinak rengeteg önismereti munkája van abban, hogy felismerte, a saját gyerekkorát kompenzálta túl azzal, hogy a nap 24 órájában reagálni akart a gyerekei igényeire. „Elvárásom volt magammal szemben, hogy három évig otthon leszek a gyerekeimmel, és a férjemmel egyetértettünk abban, hogy kötődő nevelési elvek szerint neveljük őket – mondja Márti. – Csakhogy amikor a nagyobbik lányom két és fél éves volt, és én terhes voltam a kisebbikkel, egyre többször éreztem azt, hogy elegem van.

Rá kellett jönnöm, hogy nekem ez sok. Hiába akarom, egyszerűen nem bírok 24 órában csak a gyerekemmel lenni. Mindezt terhesen, egy pszichoterápiában tudtam megfogalmazni.

Iszonyú nehéz volt, mert szembekerültem a saját ideálommal, ráadásul azt éreztem, hogy egyedül vagyok, hogy a férjem észre sem veszi, hogy min megyek keresztül. Aztán azt is el kellett fogadnom, hogy beszélnem kell vele arról, hogy mi a baj, hogy segítséget kell kérnem tőle.”

Márti férje sosem éreztette a feleségével, hogy nem elég jó anya, de elég mély hullámvölgy és veszekedések vezettek végül ahhoz, hogy belássa, nagyobb részt kell vállalnia a gyereknevelésből. „Persze belecsúsztam abba, hogy nem igaz, hogy nem veszed észre, hogy miért kell mindig szólni, és hasonlók. Csak rájöttem közben arra is, hogy saját magamat idegesítem ezzel, ráadásul az is frusztrált, hogy mindezt terhesen, dög fáradtan kell végigcsinálnom.

Üvöltöztem, hogy ez egy kibaszott börtön, nem bírom. Mondtam, hogy kiveszek két napot, elmegyek anyámhoz, oldja meg a gyerekkel a hétvégét. Megoldotta. Legközelebb, amikor nem voltam jól, már nem is kellett szólni.

Azt gondolom, ha belátjuk, hogy a pasiktól nem elvárható, hogy észrevegyenek dolgokat, hogy kitalálják a gondolatainkat, és nem sértődünk meg ezen, akkor képesek leszünk együtt működni.”