A kettővel ezelőtti párkapcsolatomban még nem tudtam, hogy a kommunikáció fejleszthető, tanulható, hogy léteznek olyan megoldások, amik akkor is beválnak, ha az ember lányának a párja egy 21. századi szónok, akinek se türelme, se ideje arra, hogy kivárja, amíg a másik a megfelelő szavakat keresi; rendre befejezi helyette a mondatokat, a gondolatokat, sőt még azt is magabiztosan deklarálja, hogy ők ketten mint pár hol tartanak, hova tartanak, mit tesznek öt év múlva szerdán kettőkor. 

Huszonvalahány évesen az ember nem érti, milyen rémálomba cseppent, csak annyit érez, hogy fuldokol, hogy legszívesebben felpofozná a másikat, hogy fogja már be végre, engedje szóhoz jutni, hogy ne maradjon mindig ő alul. Ilyen fiatalon azonban nemcsak a tapasztalat, de az erő is hiányzik belőle ahhoz, hogy kiálljon magáért, inkább utat enged a depressziónak, az alkoholnak, és megvárja, míg szépen elhagyják. 

Ez a történet jut eszembe akkor, amikor Michael Lukas Moeller párterapeuta nyolcvanas években kidolgozott párbeszédmodelljéről olvasok, ez ugyanis olyannyira leszabályozza a kommunikációt, hogy ott Cicerónak is csend lenne a neve. A 2002-ben elhunyt szakember közel negyven éve már megfigyelte, hogy a legtöbb pár számára nehezen megy az őszinte beszélgetés – annak is az első lépése a nyitás. Erre dolgozta ki a szakember a párbeszédmódszert, amely elsősorban azoknál a pároknál lehet (párterapeuta nélkül is) nagyon hasznos, ahol sok a vita, az egyik fél dominánsabb, és ahol nem hallgatják meg egymást. 

A párbeszéd hatvan percig tart, és mindkét fél számára háromszor tíz perc áll rendelkezésre ahhoz, hogy beszéljen. Ebben a tíz percben mindig csak az egyik fél beszél, a másik nem szakíthatja félbe, ellenben arra kell fókuszálnia, amit a másik mond. A felek monológjaik során kizárólag magukról beszélhetnek, arról, hogyan érzik magukat, milyen gondolatok, félelmek, bizonytalanságok kísértik őket. Fontos: egyik fél sem válhat a másik terapeutájává, nem mondhatja meg, mit kell tennie, éreznie, gondolnia a másiknak. A felek egy párként csak akkor haladhatnak előre, ha mindketten vállalják, hogy magukba néznek, és őszintén megvallják, hogyan éreznek. Itt nincs helye vádaskodásnak, a másik kioktatásának, számonkérésének, elbeszélésünk főszereplői mi magunk vagyunk, és nem a másik. 

A monológok témája a pár megállapodásán alapszik, akár minden témát és gondolatot érinthetnek, ami a párkapcsolatra hatással lehet. A felvetett gondolatokra is lehet reagálni, de csakis akkor, ha eljött a saját tíz percünk. Erre a beszélgetésre hetente egyszer érdemes sort keríteni, lehetőleg egy hétvégi napon, amikor nem szorít se a munka, se a stressz, se a család. A szakember hangsúlyozza, hogy a beszélgetést napközben folytassuk, megszervezését pedig ne várjuk a másiktól. 

Szakemberek szerint ezzel az egyszerű technikával nemcsak hallgatni tanulhatunk meg könnyebben, de elkezdjük tiszteletben tartani a másik véleményét. Rádöbbenünk, hogy nem is az igazság felkutatása a lényeg, hanem annak felismerése, hogy két individuum vagyunk, akik másképp működnek, gondolkodnak – és ez így van rendjén. Felismerjük, hogy akkor is képesek vagyunk egymással kommunikálni, ha más a véleményünk – a vitára, a heves konfliktusokra pedig egyáltalán nincs szükség. Ez a fajta párbeszéd olyannyira közelebb hozza a feleket, hogy nemcsak az intimitás mélyül el, de a szexuális élet is szárnyra kap. 

A módszer azonban csak akkor működik, ha a felek időben elkezdik ezt a fajta kommunikációt, és van még a szívükben elég szeretet a másik irányába ahhoz, hogy ezt meg is akarják tenni.