Igazából frusztráló egy önsajnálatban hempergő ember társaságában lenni, mert csak sorolja a bajait, de ha segíteni próbálsz neki, akkor csípőből jön a válasz, hogy „igen, de…”, és már sorolja is, miért nem lehet semmivel sem megoldani a problémáit. A legjobb elkerülni az olyan embereket, akik sajnáltatják magukat, mert folyamatosan generálják maguk körül a gondokat, hogy legyen miről panaszkodni.

Energiacsapolás

Nemegyszer beleestem már én is a csapdába, amikor egy önsajnáló emberen próbáltam segíteni, de a vége csak az lett, hogy rengeteg energiát elpazaroltam rá, én elfáradtam, ő pedig bennragadt a problémagyártásban. Tipikusan az az ember volt, aki még akkor is sírt, ha amúgy épp minden rendben volt körülötte, mert gyorsan keresett magának valami keseregnivalót.

Azért könnyű áldozatául esni egy önsajnáló embernek, mert általában az emberek többsége segítőkész, bennünk van, hogy gondoskodni szeretnénk, és ha bajban van valaki, akkor megoldásokat keresünk a problémájára. És ez jól is van így, mert az az ideális, ha egymást támogatva éljük az életet, de ha valaki csak sajnáltatni akarja magát, azzal a mentális energiáinkat csapolja, igazából semmi szüksége a támogatásunkra. Neki társaság kell a nyomorúságban, nem segítség.

Támogatás vs. sajnálat

Amy Morin a 13 Things Mentally Strong People Don’t Do című könyvében írja le, hogy mi a különbség a támogatás és a sajnálat között. Amikor valaki nehézségekkel küzd, és meghallgatod a gondjait, az nagyon kedves dolog, segítesz neki, hiszen néha épp ennyi elég is ahhoz, hogy jobban érezze magát.

Ha viszont olyan embert hallgatsz meg végtelenítve, aki sajnáltatni akarja magát, azaz megadod neki azt az örömet, hogy sajnálgatod, azzal magadnak és neki is ártasz. Megerősíted abban a hitében, hogy szerencsétlen, és képtelen arra, hogy változtasson a helyzetén, így te is a része leszel a problémának, ahelyett hogy a megoldás felé terelnéd.