Összenéztünk a férjemmel, és szinte egyszerre válaszoltuk azt, hogy nem a mi dolgunk, hogy az iskolai felszereléséről gondoskodjunk. Nagyot kortyoltam a kávémba, így sikerült lenyelnem a feltörő hegyibeszédet, ami nagyjából azt tartalmazta volna, hogy én ilyen idős koromban egyedül jártam busszal iskolába, egyedül pakoltam be a táskámat másnapra, és ha a Bajamama délutános volt, senki nem volt, aki leellenőrizze, megcsináltam-e a házi feladatom, és ha otthon felejtettem az iskolaköpenyem vagy a vonalzót, kis egyest kaptam.

Szóval, mindezeket sikerült nem a gyerekre zúdítanom, de azért, amikor nem látta, elhúztam a szám, mert arra gondoltam, vár még ránk egy-két csata. A cél ugyanis az, hogy önálló és felelősségteljes legyen. A helyzet azonban az, hogy ez eddig nem valósult meg olyan mértékben, ahogy én szerettem volna. Ez nem baj, a törekvést azonban nem szabad feladnunk.

Fontosnak tartom, hogy néha megálljak, és magamba nézzek: én magam mennyire vagyok akadálya ennek. Emlékszem, azon a napon, amikor először ment óvodába, milyen ambivalens érzések kavarogtak bennem: iszonyú izgalom, büszkeség és félelem kavargott bennem. És fájdalom. Az én gyönyörű gyerekem elkezdi élni a saját kis életét. Ez a szeptemberi nap lesz az első, amikor úgy telik a nap egy része, hogy nem tudok róla. Eddig velem volt, láttam minden mozdulatát, reakcióját, végigkísértem az egész napját. Ez most megszűnik. Olyan élményei lesznek, olyan dolgokat csinál, olyan tevékenységekben vesz részt, amiről nem tudok, mert nem vagyok vele. Ez az elszakadás fájdalommal jár. De azt is tudtam, hogy ez így van rendjén. A gyerek nem az enyém, nincs jogom uralkodni felette, az a dolgok rendje, hogy elengedjem a kezét.

Emlékszem arra a forró, augusztusi napra, amikor együtt vásároltuk meg a tanszereket. Emlékszem az arcára, amikor mondtam neki, válasszon magának egy pénztárcát is. Este átnyújtottam neki a virágos hitelkártyatartó tokot, amibe előzőleg már belecsúsztattam a személyi igazolványát, a tajkártyáját és a többit. Erre eddig én vigyáztam, én őriztem. Ezután nálad a helye, neked kell vigyázni rá, mondtam neki. Csillogó szemmel vette el, és a pénzt is, amit az új pénztárcába rakott. Anya, úgy örülök, nem gondoltam volna, hogy pénztárcát is kapok! - súgta a fülembe lefekvéskor. Én lejöttem, kiültem a teraszra, és sírtam egy sort, mert vannak pillanatok, amikor megérezzük, hogy vége van valaminek, és én akkor minden porcikámban éreztem, hogy vége a kisgyermekkornak. Egy új fejezet kezdődik az életünkben.

És most újra: változik az arca, finomodtak a mozdulatai, megváltozott a mozgása, az ízlése. Nemrég bevallotta, hogy vannak jó titkai. És hogy szokott álmodozni. De nem mondja el, miről. És vigyorgott. Egy újabb korszak kapujában állunk.

Az önállósággal kapcsolatban egy sor kérdésben határozott és megingathatatlan voltam. Például abban, hogy a kés és az olló gyerek kezébe való. Nagy örömömre ezt a Waldorf-oviban is így gondolták, és együtt szeletelték a répát, uborkát az óvónénikkel. Ahogy én is, ők is beengedték őket a konyhába, gyúrhattak-dagaszthattak. Itthon mosogatott. Mi van, ha eltörik egy-két tányér? Semmi. Porszívózott, virágot locsolt, és etette a kutyákat. Nem gondoltam, hogy véget ér a gyerekkora attól, ha egyedül ágyaz meg magának, rendbe teszi maga után a fürdőszobát és a kabátot, sapkát-sálat hazaérkezés után a helyére rakja. Megtanítottam, hogy törölje ki a fenekét, a fogát viszont most is együtt mossuk, mert abban a fogorvos is megerősített, hogy hét-nyolc éves korban az egyedül még nem igazán megy.