Egészen pontosan arról van szó, hogy elkezdtem vágyni a barátságra.

Igazából nem is az az érdekes, hogyan bukkant fel az igény az életemben, és hogyan növekedett napról napra, inkább az engem gazdagító felismerések lényegesek, amiket ez idő alatt tettem.

Ezek közül a legfontosabb az öröm, amit ennek kapcsán érzek.

A környezetemben igen kevés barátságot és sokkal több magányt látok. Furcsa, sokszor paradox helyzet ez, főleg most, mikor be és össze vagyunk zárva. Nem vagyunk egyedül, a magány mégis ott ólálkodik a sarkunkban.

Látszólag minden adott ahhoz, hogy ne érezzük egyedül magunkat, a valóság azonban az, hogy sokszor esélyünk sincs az egyedüllétre. Nem csak a pandémia miatt, egyébként sem. És sokan vannak, akiknek igényük sincs rá: amikor alkalmuk van rá, igyekeznek beleveszni a névtelen tömegbe. Mások, akik azt vallják, elegük van az emberekből, jobb szeretnek egyedül lenni, és jól elvannak magukban, a kutyájukkal és macskájukkal bezárkózva a lakásukba, nos, azt gondolom, ők azok, akik leginkább zokon veszik az emberek közönyét velük szemben.

Az utóbbi években én magam is eléggé bezárkóztam. Az elmúlt évek történései és a folyamatos válságmenedzselés miatt sem az időt, sem magamat nem tartottam alkalmasnak arra, hogy új ismeretségeket kössek, vagy a meglévőket mélyítsem el. És értek csalódások is: pár esetben kiderült, csak én hittem azt, barátok vagyunk, a másik fél nem. Egy barátságom pedig egyik napról a másikra szakadt meg, és nagyon megviselt. Úgy döntöttem, jobb, ha most egy ideig békén maradok. 

Rádöbbentem azonban arra - és ebben a járványnak nagy szerepe volt -, hogy a tartalmas és örömökben gazdag élet része a másokkal való kapcsolat, a másokkal kialakított jó szándékú, megértő, érzelmekkel teli, figyelmes, törődő, szellemi közösség.

Nemegyszer fordult elő velem, hogy irigységet éreztem, mikor a hírfolyamot bambulva olyan fotókat láttam, ahol ismerőseim a társaságukkal voltak. A nehéz érzések azonban eltűntek belőlem, mikor rájöttem, nekem nem erre van szükségem. Volt, és nem adta meg azt, amire vágytam. A társaság számomra nem lelki közösség, sokszor elvesztegetett időnek éltem meg, és az együttlétek után kiábrándultságot éreztem. Valójában nem történt velem más, mint tartalom nélküli időtöltés, üres, semmitmondó fecsegéssel, banális párbeszédek, felszínes viháncolás. A társaság számomra csak annyit jelent, ugyanannak a csoportnak vagyok a tagja. Ez nem követel közelebbi megismerkedést, sem kettesben eltöltött időt.

Nem arra vágyom, hogy másokkal töltsem el az időt. Jól elvagyok magamban is. Ezt fontosnak tartom, ahogy azt is, legyen hobbim.

Én barátra vágyom. De megfigyeléseim szerint a barátság szó azonban mostanában nagyon felhígult.

Jelen pillanatban egyetlen emberre mondom azt, hogy a barátom, mert vele van olyan kapcsolatom, amit ez a szó számomra kifejez. És nem gondolom, hogy túlértékelném vagy idealizálnám a barátságot.