Elvált szülők kulcsos panelgyerekeként - és tanyasiként - jelentem ki most, hogy a jólneveltség, az hiányzik nekem. Mondom ezt úgy, ha a régebbi írásokra, posztokra jutó káromkodások száma és polgárpukkasztó, szándékosan bicskanyitogató stílusa miatt nem feltételezné rólam senki, hogy a jó modort, az illemet értéknek tartom. 

Mert én - a korábbi írásaimban is bátran bevállalt vulgaritás ellenére - jól nevelt vagyok. Ezért tűnik fel, és ezért piszkálja a bögyöm az, milyen sok tahóval találkozom a mindennapokban.

Egyszer régen, a rendszerváltás környékén láttam egy riportfilmet egy sikeres cégvezetőről, aki úriember is volt. Megkérdezték tőle, mik azok a szabályok, amiket mindig betart. A válasza az volt, hogy „visszaköszönni, levelekre válaszolni, telefonokat visszahívni.” Pedig neki még a Micike gépelt, és nem volt okostelefon a kezében, okosóra a karján. Azóta ez a mondat sokszor eszembe jut. 

A köszönésre, köszöntésre igazából nem is akartam kitérni, de meggondoltam magam. Egyrészt így talán elérem, hogy a plázákban, az üzletek bejárata mellett posztoló biztonsági őrnek belépéskor rajtam kívül a cikk elolvasása után még egy-két ember odavakkantson egy jónapotot, és nem úgy megyünk el a folyosón a dolgozó takarító mellett, mintha ott se lenne. Másrészt szeretném felhívni a figyelmet, hogy a köszönésnek, a köszöntésnek a szokáson kívül van egy másik funkciója is, ez pedig nem más, mint hogy felhívjuk a figyelmet arra, területen belül vagyunk.

Ennek nagy jelentősége volt például a tanyán. A hangos „aggyisten” arra is szolgált, hogy az odaérkező ember jelezze, portán belül van. A tanyasi ember mindig csinál valamit, a baromfiudvar, a veteményes, a budi messze van, a köszöntéssel jelezzük, hogy megérkeztünk, és türelmesen kivárjuk a „gyüjjön csak, mingyá gyüvök én is” válasz után, míg a másik befejezi, amit csinál, és a fogadásunkra siet. Volt ebben egyfajta diszkréció is, ha a parasztasszony épp a veteményesben hajlongott, és kivót mindene, a hangos köszöntés után összeszehette magát, és nem került kényelmetlen helyzetbe.

Ennek analógiájára, ha belépünk egy kisebb írószerüzletbe, kávézóba vagy könyvesboltba, üresnek tűnő irodába, majd hangosan köszönünk, és nem kezdünk kóvályogni benn, talán elkerüljük, hogy az eladó vagy az ügyintéző infarktust kapjon, mikor észrevesz bennünket.

A köszönés önmagában megalapozhatja a diskurzus további hangulatát, és rengeteg információt is hordoz rólunk. Én tavaly például egyáltalán nem bántam, hogy a meghirdetett állás, amire jelentkeztem volna, már betelt, mert a sikertelen telefonálás után visszahívtak ugyan, de nem voltam benne biztos, hogy szeretnék egy olyan cégnél dolgozni, ahol a kommunikciós stílus olyasmi, hogy „helósziaszevaszka, volt erről a számról egy nem fogadott hívásom, mongyamongya!”

Fontos további adalék a köszönéshez, hogy nem okoz fizikai fájdalmat, és nem koptatja a nyelvünket, a hangszálainkat sem.