Az iskolai levelezőlisták szinte izzanak az indulatoktól, a szülők felelősségre vonják a tanárokat, hibáztatják az iskolát, osztályfőnököt, az atyaúristent is, amiért az online oktatásban most nem tanul a gyerekük. Aki már amúgy nem gyerek, hanem kamasz, és pont nem arra lenne szüksége, hogy az anyja, apja verje az asztalt az iskolában (jelenleg virtuálisan), hanem hogy a saját dolgát becsülettel intézze.

Egy középiskolás gyereknek az iskola és a barátok a feladata. A barátkozás még így is megy, online remekül tartják a kapcsolatot a kamaszok, szinte a vérükben van, de ha az iskoláról van szó, hajlamosak eljátszani otthon a számítástechnikai analfabétát. Ezt olyan meggyőzően tudják előadni otthon, hogy a szülők simán a tanárok torkának ugranak, hogy miért nincs rendesen megtartva online az óra, és különben is, miért nem kommunikál a tanár minden gyerekkel. Fel is hívhatná akár mind a 626 diákját egyesével reggelente, hogy „Figyelj, gyerek, órád lesz, ugye jössz?” Ám nem tesz ilyet – nagyon helyesen –, nem küld ezer levelet naponta a szülőknek a gyerekről, és ez a szülőknek nem tetszik, mert így nem érzik azt, hogy a kezükben lenne az irányítás. Nem mintha amúgy, amikor iskolába jár a kamasz rendesen, minden apró információról értesülnének, de ez a helyzet más, valamiért a többség most visszatért a kisiskolás berögződésekhez, és a tanárokon veri le a frusztrációját.

Egy kamasz nevelésében a szülőnek nem az a feladata, hogy állandóan a sarkában járjon és minden feladatát megoldja helyette, hanem az, hogy önálló embert neveljen abból a gyerekből.

Az önállóságra nevelés például ott is kezdődik, hogy elengedjük a gyerek kezét a tanulás esetében. Ha segítséget kér, nyilván ott vagyunk neki, de nem akarjuk helyette járni az iskolát, és főleg nem várjuk el a tanároktól, hogy úgy kommunikáljanak velünk, mint első osztályban a tanítónők, akik minden nap beszámoltak róla, mit művelt aznap a gyerek a suliban.