A saját két kamasz gyerekem – számomra nem meglepő módon – érettebben és felelősségteljesebben áll a járványhoz, online oktatáshoz, mint sok felnőtt a környezetünkben. A 16 és a 14 évessel is le lehetett ülni, meg lehetett beszélni, hogy a helyzet olyan, ami áldozatot kíván mindenkitől: tőlük például azt, hogy nem mehetnek a plázába lófrálni, nem találkozhatnak azokkal a barátokkal, akikhez BKV-ra kellene szállni, és úgy általában, hanyagolni kell az offline társasági életet. Ez a legnagyobb érvágás egy kamasznak, az iskola pont nem érdekli, hogy online tartják-e a órákat vagy sem, de a barátai számára olyanok, mint a levegő, még a családnál is fontosabbak ebben az életkorban, hát hogy lehetne visszafogni őket?
Beszélgettem más kamaszokkal és szüleikkel, hogy náluk hogyan működik az online tanulás és a kijárási korlátozás betartása, mennyire állnak ellen a kamaszok, és a jó hír az, hogy úgy tűnik, a többség megérti az intézkedéseket, és megteszi, amit meg kell, még akkor is, ha olykor morog és csapkodja az ajtót az utálatos szabályok miatt. Az biztos, ahogy Vekerdy Tamás is írta, a kamaszoknál nem működik a teljes tiltás:
„A kamasz durva korlátozásának kísérletei – például, hogy nem engedjük el otthonról, vagy percre pontosan elszámoltatjuk az idejével – nemhogy nem vezetnek eredményre, de általában éppen az ellenkező hatást váltják ki.”
„Anyám engedékeny, de most bekeményített”
Az általam megkérdezett 16-17 éves kamaszok már tavasszal is értették, mennyire komoly a probléma, mint mondják, attól még, hogy fiatalok és a felnőttek gyerekként kezelik őket, nem élnek kő alatt, olvasnak híreket, hallják a szülők beszélgetését, és pontosan tudják, mit jelent a járvány. Ahogy Peti fogalmazott: „Onnan tudtam most szeptemberben is, hogy komolyan kell venni a helyzetet, hogy anyám engedékeny, de most bekeményített. Veszekedés nem volt, csak közölte, hogy senki nem megy sehova, lehet iskolába menni és haza, aztán kész. Ez tőle szokatlan, mert amúgy teljesen liberális anya, úgyhogy ha ő valamire nemet mond, annak oka van. Nem is kellett engem győzködni, de szerencsére a barátaim is olyanok, hogy hallgatnak, olvasnak híreket, így nem is volt igazán nagy sokk számunkra, hogy szeptembertől csökkent üzemmódban lehet találkozni, aztán meg ugye most már szinte sehogy.”
Azt is hozzátette még Peti, hogy azért nincs teljesen letiltva minden találkozóról, mert amúgy nagyon hiányoznak neki az élő kapcsolatok, ezért hetente egyszer az anyukája elengedi találkozni olyan barátokkal, akik a közelben laknak és gyalogosan meg tudják közelíteni egymást.
Peti anyukája jó taktikát követ, amikor nem tilt meg semmit, csak elmagyarázza, miért van szükség bizonyos intézkedésekre, és felelősségteljes emberként kezeli a fiát, aki képes meghozni a jó döntést a járványhelyzetben. Ehhez a szülői hozzáálláshoz azonban sajnos nem elég a gyerek kamaszkorában felébredni, hanem már születésétől kezdve ilyen liberális, egyenlőséget szem előtt tartó közegben kell nevelni ahhoz, hogy így tudjuk kezelni ezt a helyzetet, és ennyire együttműködő legyen velünk a gyerek. Mert ha amúgy egészen kamaszkoráig csak keménykedtünk vele, nyomasztottuk, tiltottuk, apróságokon harcoltunk, következetlenek voltunk a gyerekkel, akkor ne várjunk csodát, nem fog ránk hallgatni kamaszként, maximum félelmében engedelmeskedik a szülői utasításoknak – ami mondjuk a diktatúrák sajátossága, senki sem akarhatja ezt a gyerekének –, és nem önszántából, saját belátásból marad távol a barátaitól.
Hagyjuk már a mai fiatalozást
Nemcsak Peti anyukája ilyen szabadelvű szerencsére, hanem a környezetemben több olyan szülő is akad, akik szintén le tudtak ülni értelmesen beszélgetni a kamaszokkal a vírusról és az intézkedésekről. Egyiküknek sem kellett erőszakot alkalmazni, vagy elhajítani a bejárati ajtó kulcsát jó messzire, hogy lakáson belül tartsák a kamaszokat. Katának két fia van, 15 és 17 évesek, de semmi problémája nincs velük a járvány miatti intézkedések szempontjából: „Nem is nagyon kellett mondani nekik külön, hogy milyen intézkedéseket vezettek be, a barátaikkal sokszor már előrébb járnak a hírek olvasásában, mint mi, szülők. Természetes, hogy érdeklődnek és utánanéznek a dolognak, hiszen a járvány alaposan kiszúrt velük már tavasszal is, és ezer buliról lemaradtak.
Nekik még érzékenyebb a helyzet, mert koncertekre, fesztiválokra, moziba jártak hetente a vírus előtt, normális, hogy alig várják, hogy rendeződjön vissza a világ az általuk jól ismert formába végre.”
Kata hozzátette, hogy igazán elhagyhatnánk már az „ezek a mai fiatalok” kezdetű előítéleteket, mert ahogy ő is látja a kamasz gyerekein és azok barátain, egyáltalán nem problémásabbak a mai fiatalok, mint mondjuk mi voltunk ilyen idős korunkban. Sőt, a jelenlegi helyzet során olyan érettségről és felelősségérzetről tettek tanúságot, amit sok felnőttről nem mondhatunk el, elég ha csak a maszk- vagy vírustagadókra gondolunk, akik tízezrével háborognak a Facebookon. A kamaszok pedig szépen eljárnak az online órákra, betartják a szabályokat, tíz fő alatt gyülekeznek, és kerülik a fertőzés lehetőségét. Igazán nem kéne velük ennyire igazságtalanul bánni és maifiatalozni.
„Az én nagyfiam például saját magától, kérés nélkül úgy döntött már szeptemberben, amikor még lehetett menni akárhová, hogy kihagyja a bulikat – mondja Kata –, mert a barátnője apjának olyan alapbetegsége van, ami miatt veszélyeztetett kategóriában van a koronavírus szempontjából. Senki nem kötelezte erre, csak a barátnőjével beszéltek róla, hogy lány mennyire aggódik az apjáért, az én 17 éves fiam pedig úgy döntött, hogy azzal tud segíteni, ha nem mászkál el a barátokkal sehova, nem plázázik, és minimálisra csökkenti a kontaktjait, hogy nehogy pont tőle vigye el a vírust a lány az apjának. Annyira meghatódtam, amikor ezt a döntését teljes természetességgel közölte velem, hogy majdnem elbőgtem magam.”
