A lelki terror nem rögtön kezdődik a munkahelyen, nem úgy ül oda az állásinterjúra a leendő főnök, hogy a homlokára van tetoválva, hogy „tönkreteszlek, ha nálam fogsz dolgozni”. Sőt, legtöbbször úgy kezdődik a munkakapcsolat, hogy egy rendkívül kedves – olykor túlságosan bizalmaskodó – atyáskodó embert ismerünk meg a főnök személyében, aki azt közvetíti, hogy csak jót akar nekünk. Aztán jön a feketeleves.

A manipuláció mestere

Azért fontos, hogy elhintse a jótékonyság magvait az alkalmazottakban a főnök, mert ha nem építi fel a bizalmat, akkor nem is tud annyira manipulálni a későbbiekben. Ezért aztán azt érezzük az elején, hogy megfogtuk az Isten lábát, és miénk az álommunkahely, csak később vesszük észre – ha egyáltalán –, milyen jól felépített csapdába sétáltunk bele. Álnéven Andi nyilatkozott a munkahelyéről, természetesen nem akarja, hogy kiderüljön a személyazonossága, mert már fél a főnökétől:

„Két éve dolgozom a mostani munkahelyemen, és mondhatom, hogy mind közül a legrosszabb helyen vagyok, alig várom, hogy elmeneküljek innen. Vagyis ambivalens érzés ez, mert a munkámat és a kollégáimat imádom, de a főnököm egy lelki terrorista. Nincs rá jobb szó. Az elején egy mézesmázos, tündéri fickónak tűnt, de alig telt el két hónap, és már kiderült, hogy nem olyan szép a valóság. Először nem is vettem észre, mit művel, csak az tűnt fel, hogy egyre bizonytalanabb vagyok, és görcs van a gyomromban, amikor bemegyek dolgozni, mert rettegek, hogy aznap mivel talál meg, miért köt belém.”

A lassan megfőzött békák a lábasban

Andi beszámolója szerint, visszatekintve már látja a folyamatot, ahogy az alkalmazottakat megfélemlíti a főnöke: az első az, hogy elkezdi rajtaütésszerűen ellenőrizni őket, és olyan feladatokat kér számon rajtuk, amiről szó sem volt addig. Egyre bővíti a feladatok körét, észrevétlenül, persze ugyanannyi bérért rak egy emberre több munkakört. Aztán jön az, hogy a hatalmát fitogtatja és vissza is él vele: visszatartja a fizetést, csak mert megteheti, azt közvetíti minden megmozdulásával, hogy a beosztottai nem elég jók, és a munkájuk nem ér semmit. Mindez persze nemcsak Andi főnökére igaz, klasszikus manipulációs technikák ezek, melyek a kifejezetten rossz felettesekre jellemzők.

„Mindig az a hasonlat jut eszembe, hogy olyanok vagyunk, mint a lassan megfőzött békák a lábasban – meséli Andi. – Észre sem vettük, mi történik velünk, csak magunkévá tettük, hogy tehetetlenek vagyunk, és úgysem kellenénk másik munkahelyre, örüljünk, hogy megtűr itt minket a főnök, hiszen annyira bénák vagyunk. Akkor kezdett igazán feltűnni, hogy nincs rendben, amit művel, amikor a szabadidőmbe is beleszólt már.

Munkaidő után hívogatott, hogy el kell intézni most azonnal valamit. Vagy ebédidőben akadt pont hirtelen feladata számomra, de közben nagyon szigorúan veszi a munkaidőt, csak 30 perc van ebédre, ezenkívül még azt is számolja, hányszor kávézunk vagy megyünk ki vécére, nehogy pazaroljuk az ő idejét. Pedig nem kupakokat csavarunk egy gyárban a flakonok szájára, hogy az számítson, mennyi időt töltünk a gyártósor mellett, hanem olyan a munka, hogy vagy kész van egy feladat, vagy nincs. Ha elkészültem vele öt óra alatt, akkor miért ne ihatnék meg egy kávét? A cég és a főnök szempontjából nem az kellene, hogy számítson, hogy mennyit meredek egy képernyőre, hanem hogy milyen hatékonyan végzem a munkám. Most már ott tartunk, hogy senki nem léphet ki munkaidőben a munkahelyről, egy zsemléért sem szaladhatunk ki a sarki boltba.”

A cél a félelemkeltés

Andiék szinte mindennap kapnak körlevelet, hogy épp milyen új szabályt léptet életbe a főnök, az nem zavarja, hogy olykor önmagának is ellentmond. Az egyik nap azt írja, hogy nem ehetnek az irodában főtt ételt, mert neki zavaró a szaga. A másik nap megszabja, hogy hányszor mehetnek ki cigizni. A harmadik nap pedig arról érkezik levél, hogy felháborító, mennyit szólnak egymáshoz a kollégák. Apróságnak tűnik mindegyik intézkedés, de együtt már túlzás, és a végén eléri a célját: félelemben tartja az alkalmazottakat a kiszámíthatatlansággal és folyamatos kritizálással. Andi és kollégái már odáig jutottak, hogy összerándul a gyomruk, ha a főnök belép az irodájukba:

„Azonnal az jut eszünkbe, ha közeledik felénk a főnök, hogy biztos valami rosszat csináltunk és ki fog rúgni. Elhitette már itt mindenkivel, hogy nullák vagyunk, nem érünk semmit, és sehova máshova nem vennének fel. Furfangos ember, most pedig még a nagy munkanélküliség is a kezére játszik. Mindenesetre azért én keresem már egy ideje a következő munkahelyemet, még nem adtam fel a reményt, hogy egy nap az asztalára rakhatom büszkén a felmondásomat. Csak a kollégáim fognak hiányozni.”

Mit érdemel az a főnök, aki pszichopata?

A beszélgetés során Andi gyakran emlegette úgy a főnökét, mint narcisztikus és pszichopata. Tény, hogy mostanában nagyon divatos jelző lett mindkettő, de azért attól óva intenénk mindenkit, hogy diagnosztizálni kezdje a saját főnökét, főleg, hogy a diagnózisnak nincs sok jelentősége a megoldás szempontjából Villányi Gergő pszichológiai tanácsadó véleménye szerint. Megkérdeztük a szakembert, hogy mi a kiút egy olyan helyzetből, amiben Andi és még ezernyi más alkalmazott kénytelen dolgozni, lelki terrorban tartva.

„Ha lelki terrorban tart a főnököm, akkor az én első gondolatom az lenne, hogy eljövök onnan – mondta a szakember. – Itt persze bekapcsolnak olyan tényezők is, mint a munkakeresés bizonytalansága, a fix bevétel megszűnése, vagy rosszabb esetben az is, hogy hátha én vagyok a hibás, ami egy korábbi lelki sérülés visszhangja lehet. Ha nem lehet rendezni, megbeszélni, emberibbé tenni a helyzetet, akkor úgy gondolom, rövid távon is nagyon káros egy így viselkedő főnök, hosszú távon pedig konkrét egészségkárosodáshoz is vezethet mindez. A mindennapos megaláztatást, agressziót, bántalmazást, igazságtalanságot nem tudjuk, »kibeszélni« magunkból, nem erősíthetjük meg az életünk más részeit, hogy ott majd feltöltődünk és ezt majd jobban viseljük.

Ezt kibírni, eltűrni is csak rövid távon érdemes, amíg megoldást, kilépési lehetőséget keresünk. Az így viselkedő főnök nem feltétlenül narcisztikus, lehet pszichopátiás személyiségzavara, indulatkezelési problémája, súlyosan alacsony érzelmi intelligenciája, vagy olyan elégedetlenségből, szégyenérzetből fakadó elégtelenségérzései, amik így robbannak ki, vagy amit másokra vetít ki. Úgy gondolom, itt a diagnózis nem számít, a viselkedése, az ezzel okozott károk számítanak, és az, hogy ez a helyzet valamilyen módon oldódjon meg.”