Ismert társadalmi ügy, hogy egyre kevesebb gyerek születik, ezért a gyerekvállalás ösztönzése minden európai családtámogatási rendszer egyik fő céljává vált. A kérdés nálunk is napirenden van, a KSH 2016 decemberében a termékenységről kiadott tanulmánya szerint évente 40 ezer emberrel kevesebben él Magyarországon. Az, hogy mi áll ennek a hátterében, komplex szociológiai, gazdasági probléma. A nők felelőssége, a nőkről szóló felmérések azonban a téma kapcsán mindig nagyobb visszhangot kapnak, mintha a gyermeknemzéshez, a gyerekvállaláshoz a férfiak nem is kellenének.
Mi most elsősorban a férfiakra voltunk kíváncsiak. Nem reprezentatív felmérés keretében kérdeztünk harminc fölötti pasikat, mitől tartanak leginkább, miért nem lett még gyermekük. És mint kiderült, vannak olyan férfiak, akik szeretnének családot, de van valami, ami visszatartja őket ettől. Hogy mi? Ennek jártunk után Hanuderné Tamaska Tünde klinikai pszichológus segítségével.
„Apámat megnyomorította a családügy”
Harminctól ötvenéves korig az alábbi kétségeket hallottuk a leggyakrabban a férfiak szájából: „Katasztrofális apa lennék”, „Nem érhetek úgysem apám nyomdokaiba”, vagy „Nem akarok úgy élni, mint apámék.” Ez utóbbi szorongásról Ádám (35) így mesélt nekünk: „Én azt láttam otthon, hogy apám egyáltalán nem lett boldogabb attól, mert gyerekei lettek, sőt. Ez az egész családügy csak megnyomorította a mindennapjait, és kiherélte. Elveszett az évek alatt az önbecsülése, a büszkesége, és egy nyomorúságos, kompromisszumokkal teli életet élt a gyerekekről való gondoskodás szorításában. Nyilván félek, hogy velem is ez fog történni…”
A szakember szerint a fenti félelmek mind egy helyre vezethetők vissza: a gyerekkorra. Az igazi ok az apai minta hiánya, vagy az, hogy nem volt megfelelő minta. A leendő apaszereppel való azonosulás ugyanis mindig egy tanulási folyamat eredménye, amit a férfi családtagoktól les el a kisfiú hatéves kora előtt. A válások pedig a rendszerváltás után egyre gyakoribbá váltak, valamint felbomlottak a nagycsaládok is – nem volt tehát a közelben sem nagybácsi, sem nagyapa –, így a fiúgyermekeknek a férfiakkal való azonosulási lehetősége lekorlátozódott, vagy megszűnt. Magyarul, nem láttak apai mintát, nem történt meg a „bevésődés”.
