Mai szemmel megmosolyogtató, de a negyvenes évek közönségében maradandó nyomot hagyott a Gázláng (Gaslight) című film. Ebben Ingrid Bergman egy operaénekesnőt alakít, aki friss szerelmével beköltözik halott nagynénje londoni házába. A nőt annak idején egy tolvaj gyilkolta meg, Paula (Bergman) rajtakapta, a gyilkos zsákmány nélkül menekült. A házban aztán egyre furcsább dolgok történnek: Paula furcsa zajokat hall, mintha valaki mászkálna, képek tűnnek el és kerülnek máshova, a zsebórájának is nyoma vész és a gázlámpák fénye is vibrálni kezd. Férje váltig állítja: mindez csak a nő fejében történik, azaz szépen lassan kezd megbolondulni. Jobb, ha inkább nem is megy sehova és nem is beszél erről senkivel.

Aki nem látta, de szeretné megnézni, attól elnézést a spoilerezésért, nem mintha nehéz lenne kitalálni a végkifejletet. A nő egy ravasz és empatikus nyomozó segítségével ráébred, hogy a férje maga a gyilkos, aki azért szervezte maga köré ezt az egész színjátékot – a szerelmet és a házasságot is beleértve –, hogy megszerezze az évekkel azelőtt a házban hagyott drágaköveket. Lelőjük a poént: nem sikerül neki.

A szerepért Bergman Oscar-díjat kapott, a filmet pedig úgy reklámozták 1944-es bemutatása idején, mint „döbbenetes betekintést egy asszony bonyolult lelkébe”. Akárhogy is: innen (pontosabban az eredeti színdarabból) ered a gaslighting kifejezés, amely azt a folyamatot jelöli, ahogy egy gonosz bántalmazó elhiteti szerencsétlen áldozatával, hogy megbolondult.

A film persze végtelenül színpadias, a tolvaj tudatosan, anyagi érdekből ármánykodik, végignézve tehát úgy tűnhet, mintha a gaslighting valamiféle büntetőjogi kategória lenne. Erről persze szó sincs. A gaslighting teljesen hétköznapi bántalmazás, gyakoribb, mint hinnénk, jó eséllyel (kicsiben vagy nagyban) veled is megtörtént vagy megtörténik majd, talán észre sem vetted. Ami biztos: amilyen jellegzetes, olyan nehéz tetten érni, és olyan keveset is beszélünk róla.

Maga a szó egyébként nem is a film idején, hanem sokkal később, Trump beiktatása környékén robbant be a köztudatba. (A pszichológusok persze már évtizedek óta kutatják a jelenséget.) Azt már akkor is lehetett tudni (azóta meg pláne bizonyosságot nyert), hogy az amerikai elnök egyik kedvelt stratégiája, hogy a saját igazát egyszerű mondatokban, újra és újra ismételgetve próbálja megingatni ellenfelét (vagyis azokat, akiket ő ellenfélnek néz, tehát nagyjából mindenkit, aki értelmesen beszélni próbált vele), és elhitetni vele, hogy egyszerűen rosszul tudja és kész.

A politikusok és propagandistáik kedvelt stratégiája, hogy egyszerűen addig kell ismételgetni az üzenetet, minél egyszerűbben és hangosabban, amíg azt el nem fogadják igazságként. (Ezt egyébként konkrétan Goebbels találta ki, nem mintha ez elrettentő tényező lenne a fehérgallérosok szemében.) Azt hinné az ember, hogy a recept a közösségi média és a szabad, korlátlan információáramlás korában már nem működhet, de működik, gondoljunk csak a menekültügyi plakátkampányra.

Ez a cikk persze nem a politikusokról és az ő hazugságaikról szól; a gaslighting ugyanis, mint az erőszak általában, sokkal közelebbről érkezik: attól, akivel együtt élünk. Arról van szó, amikor valaki, akiben bízunk (rosszabb esetben rábíztuk az életünket) megkérdőjelez, pontosabban megkérdőjeleztet velünk mindent, amit tudunk és amiben hiszünk, azaz végső soron eléri, hogy kétségbe vonjuk a saját elménk épségét.