Már épp elkezdtem, csak pont jöttek leolvasni a vízórát, aztán… de majd holnap. Holnap már tényleg. A halogatás mostanra komolyan kutatott fogalommá vált, pedig korábban fel sem merült, hogy ne puszta lustaságról lenne szó. Ma már azonban a jelenség a „millenial” (vagyis az Y) generáció sajátja lett, burjánzik az akadémiai közegben, és nem ritkán akadályozza, hogy a fiatalok előrébb lépjenek életükben. Bár könnyű lenne az internetet okolni, a halogatásra már Hésziodosz ókori görög költő is figyelmeztetett, mikor azt írta, „ne hagyd a munkádat holnapra, majd azutánra”. De tényleg csak lustaságról lenne szó? A helyzet nem ilyen egyszerű.
Erica D. Price szociálpszichológus például határozottan állítja, hogy a lustaság nem létezik.
„Láttam diákokat évekig halogatni a beadandókat, hiányozni a napokról, amikor prezentálniuk kellett volna, lecsúszni a határidőkről. Láttam ígéretes végzősöket, akik nem tudták időben leadni a jelentkezésüket a továbbtanuláshoz, láttam PhD-hallgatókat, akik hónapokig vagy évekig ültek a disszertációjuk vázlata felett. Egyszer volt egy diákom, aki egymás után két szemeszterben is beiratkozott az órámra, de egyszer sem adott be semmit. Nem hiszem, hogy bármikor is lustaságról lett volna szó.”
A Chicagói Egyetemen tanító Price szerint a halogatás komplex viselkedésmintázat, amit rengeteg körülmény meghatároz. Halogatásról akkor beszélhetünk, ha valaki tendenciózusan elhalasztja a feladatok elkezdését vagy befejezését, illetve egészen kényelmetlen időpontig, az „utolsó pillanatig” elnapolja.
Van azonban egy másik fontos komponens is. Amennyiben azt gondoljuk, a halogatás tényleg csak lustaságból ered, azt is feltételezhetjük, hogy a notórius halogatókat nem igazán zavarja „rossz szokásuk”, hiszen ha motiváltabbak lennének, biztosan összeszednék magukat valahogyan. Ezzel szemben kutatások bizonyítják, hogy a halogatásra hajlamos személyek fokozott stresszt, bűntudatot, önutálatot és szorongást élnek át, arról nem is beszélve, mennyi káruk származhat belőle a lekésett orvosi vizsgálatokról kezdve egészen a be nem adott munkahelyi jelentkezésekig.
„Amikor azt mondom valamire, hogy három nap múlva elkészülök vele, akkor abban a pillanatban tényleg azt gondolom, hogy most el fogok tudni készülni vele. Még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy előtte hányszor nem sikerült betartanom az ígéreteket” – magyarázza András. A mai napig fájdalmas emlékként élnek benne a kihagyott lehetőségek, a jól hangzó álláshirdetések, amikre sosem sikerült jelentkeznie. András a halogatása miatt ördögi körbe került: a feladatok már előre szorongást idéznek elő benne, ami persze bénítólag hat rá, így nem tudja elvégezni a teendőket. Pedig egyáltalán nem arról van szó, hogy ne szánná rá az időt a munkára. „Ha valaki azt gondolja, azért nem haladok a dolgaimmal, mert mindenfélére elcseszem az időmet, nagyon téved. Annyi idő alatt, amennyit üres Word-dokumentumok előtt töltöttem, hogy megfogalmazzak néhány motivációs levelet, akár egy könyvet is megírhattam volna.” Azt persze András is elismeri, hogy a próbálkozások alatt könnyen elkalandozik a figyelme: kicsit beleolvas a hírekbe, ellenőrzi a hűtő tartalmát, visszatér az üres oldal elé, hogy aztán újra felkeljen, és letörölgesse az asztalt, mert az a meggyfolt már három napja ott éktelenkedik. A feladat pedig valahogy sosem akar elkészülni.
