Miközben dübörög a műanyagmentesség divatja, szaporodnak a zero waste kampányok, és egyre többen állnak ki a fogyasztás mérséklése mellett, a világunk szerkezete sokkal inkább kedvez egy mindezekkel szöges ellentétben álló viselkedésformának – a kényszeres vásárlásnak. Az oniomániáról vagy kényszeres vásárlásról már Emil Kraepelin német pszichiáter is írt 1924-ben, és bár a „kórkép” már korai pszichiátriai kézikönyvekbe is bekerült, a szakma valójában nem igazán foglalkozott vele egészen az 1990-es évekig. Ez persze nem véletlen: míg néhány ilyen esettel már korábban is találkozni lehetett, valójában a modern fogyasztási szokások és később az internetes vásárlás hatására szaporodtak meg a kényszeres vásárlással küzdők, ami a kutatást és a diskurzust is felélénkítette.
Ennek ellenére ma is rengeteg a kérdés a „vásárlási mánia” és az impulzusvásárlás körül. Az oniomániát már több kutató épp ugyanolyan addikciónak tartja, mint például az alkoholizmust – az elmúlt években egyébként is látható a tendencia, hogy a viselkedéses függőségek (például szexfüggőség, szerencsejáték-függőség) helyet kapnak a „valódi” függőségek között. Mások szerint ez a mentális probléma az obszesszív-kompulzív zavar (OCD) vagy az impulzuskontroll-zavarok egyfajta előfordulása. És persze olyanok is vannak, akik szerint a túlzásba vitt vásárlás nem tekinthető betegségnek – ettől függetlenül azonban a legtöbben elismerik, hogy vannak jellegzetes tünetek és előfordulási formák.
Az egyik legnehezebb kérdés a témával kapcsolatban, hogy mi is számít tulajdonképpen kórosnak, ki mondja meg, hányadik pár cipő felesleges, és mikor baj, ha a tízperces boldogságlöketért vettünk magunknak egy újabb szép noteszt. Carrie Bradshaw annak idején kifejezetten menővé tette a gardróbból kiforduló ruhatárat és az embertelen mennyiségű cipőt, a popkultúrában pedig azóta is ellentmondásosan ábrázolják a kóros vásárlókat. A sok holmi egyrészt a magas státusz szimbóluma, a hírességek irigyelt életének díszleteit jelenti, másrészt megjelent a felszínes, vásárlásba menekülő személyek (elsősorban nők, gyakran meglehetősen szexista módon ábrázolt) képe.
Kicsit más a helyzet az impulzusvásárlással. Ennek az a jellegzetessége, hogy impulzívan, egy külső ingerre (trigerre) reagálva döntünk a vásárlás mellett, előre megfontolt szándék nélkül. A kényszeres vásárló ezzel szemben már akkor elkezdi tervezgetni a vásárlást, mikor megjelenik benne a szorongás érzete, hiszen azt tanulta meg, hogy az új tárgyak megvétele legalább kis időre képes csökkenteni a frusztrációit. Az impulzív vásárlás ezen felül kevésbé számít „veszélyesnek”, hiszen a kényszeres vásárlók sokkal inkább hajlamosak arra, hogy irreális mennyiségű terméket vásároljanak, és a féktelen pazarlás komoly adósságokba, anyagi problémákba hajszolhatja őket.
