Egy rövid, Európán belüli repülőúton elég sok mindent képesek vagyunk elviselni, de ha még át is kell szállnunk, vagy a tengerentúlra utazunk, akkor sokkal alacsonyabb lesz a tűrésküszöbünk. Nem akarjuk mások halálközelinek mondott kalandjait hallgatni felszállás közben, de jó lenne nem bekerülni a csapat félrészeg turista közé sem. És ők még a legkevésbé problémás utastársak.

Összeszedtünk pár tipikus utastársat, akivel szinte minden repülőn találkozhatunk, de nem szeretnénk.

A sétálgatós

A kezét mindig a biztonsági öv csatján tartja, hogy amikor felvillan a lámpa, azonnal felállhasson, és kimehessen sétálgatni a sorok közé. Amikor először áll fel, akkor még reménykedhetünk benne, hogy ő nem ez a típus lesz, de mindig tévedünk.
Soha nem kívül ül, általában az ablak melletti ülésről mászik ki, majd öt perc múlva vissza. Miután elhelyezkedtünk, újra feláll, és kimegy. Egy Budapest–London-út alatt minimum hatszor.

„Nekem egyszer Ázsiába sikerült együtt utaznom egy sétálgatóssal – meséli Anna. – Dolgoznom kellett volna a laptopomon, de ötpercenként jött. Ezt még talán elviseltem volna, de idegességében minden egyes ki- és bemenetel előtt megpróbált vicceseket mondani, miközben valaki előtt éppen állt. Pár óra múlva már a mellettem ülő férfi hangosan morgott, amikor elindult, de hát nem volt mit tenni. A sétálgatós meg is jegyezte, hogy joga van felállni, ahányszor csak akar. És sajnos igaza volt. Pedig nem is fapadoson utaztunk, mégis nagyon kényelmetlen volt.”

A horkolós

Ő egyébként egy nagyon szerencsés embertípus, csak nem kellemes a környezetében utazni. Ha igazán profi, akkor még felszállás közben elalszik, és azonnal hangos horkolásba kezd, de többen állítják, hogy repültek már olyan horkolóssal, aki még a földön rázendített, és landolás után úgy kellett bökdösni, hogy végre ébredjen fel. Az igazi szerencsétlenség az, amikor két horkolós közé sikerül ülni.

„Létezik az ordítva horkolós típus – teszi hozzá szintén Anna, aki a munkája miatt rengeteget utazik. – Ebből is két változat van, az egyik, aki nem ordít folyamatosan, csak néha elképesztő hangosan felhorkant, ezzel szívbajt hozva a mellettük szundikálni próbálóknak, és létezik az, aki az életéért küzd alvás közben, és olyan hangosan ordít, hogy senki másnak esélye sincs elaludni. Nem vagyok orvos, de szívem szerint őket azonnal küldeném egy alvásiapnoe-specialistához. És van a repülőn egy aranyszabály: ahol horkolós van, ott mögötte mindig ül egy székrugdosós.”

A székrugdosós

Horkolós nélkül is önálló utasfajta. Néha nem direkt csinálja, csak nem tud mit kezdeni a lábaival. Ha két méter magas, fapadoson utazik, nem vett extra lábhelyet magának, akkor onnan lehet felismerni, hogy mindig mögöttünk ül.
De előfordul az is, hogy csak a horkolós miatt lesz székrugdosós. Egy ideig tűri, hogy nem tud se aludni, se olvasni, se beszélgetni miatta, de egy idő után elszakad nála a cérna. Ekkor egy picit belerúg a horkolós székébe hátulról. Aztán amikor rájön, hogy a pici rúgás mit sem ér, akkor egyre gyakrabban, egyre nagyobbakat rúg a székbe. A székek pedig össze vannak csavarozva. Ez azt jelenti, hogy amikor a rugdosós belerúg az egyikbe, akkor tulajdonképpen belerúg az összes többibe a sorban. Az ötödik után szokott ebből veszekedés lenni.

„Én nagyon igyekszem mindig azt feltételezni az utastársaimról, hogy véletlen rugdossák az ülésemet, de egy idő után elszáll belőlem a jóindulat. Amikor olyan nagy a távolság a két sor szék között, hogy a rúgásért meg kell dolgozni, akkor a harmadik után kedvesen hátrafordulok, és megpróbálok úgy beszélni, mintha a Kill Billből léptem volna elő. Általában bejön” – mondja Anna.

A kövér

Nem szép dolog másokat a külső jegyeik alapján elítélni, de különösen fapados járatokon igencsak kellemetlen tud lenni, ha egy nagyon kövér ember mellé szól a jegyünk. Ők ugyanis nem férnek el a keskeny székben. Akkor sem, ha látszólag a feneküket bele tudták passzírozni az ülésbe. A karjaik ugyanis önálló életet kezdenek élni, és ezt mindig a szomszédos ülésekben teszik, mások teste felett. És ha a kövér utas egyben sétálgatós is, akkor az kész katasztrófa.

„Ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy gyakori – jegyzi meg Anna. – Azt utálom a legjobban, amikor nyáron én is és a kövér utastárs is rövid ujjúban, rosszabb esetben ujjatlanban vagyunk. Ilyenkor ugyanis az egész út alatt kénytelen vagyok egy hájas, izzadós karhoz simulni. Eleinte még elhúzódok, de képtelen vagyok a saját ülésem kisebbik felén hosszabb távon megmaradni, így egy idő után megadom magam a puha felkarnak.”