Lili gyerekkori barátnőm, együtt jártuk ki az ovit, az alsó tagozatot, és legjobb barátnők maradtunk azután is, hogy sok száz kilométerre kerültünk egymástól. Akárhogy is számolom, negyven éve vagyunk egymás életében, ez a hosszú idő pedig legalább annyi jót tartogatott számunkra, mint rosszat. A kihívásokból sosem fogyunk ki, bizton állíthatom, az idősek otthonában (ahol előzetes terveink alapján együtt toljuk majd a járókeretet) legalább annyi konfliktusban lesz részünk, mint bepisilésközeli röhögőgörcsben.
Barátságunk egyik legnagyobb próbatétele anyagi helyzetünk különbözősége miatt alakult ki: ő belépett az anyagilag gondtalanok csapatába, én pedig maradtam átlag magyar, aki örül, hogy van munkája. Ami a külsőségeket illeti, óriási lett közöttünk a kontraszt, és megszaporodtak azok az élethelyzetek, amik hangosan követelték a probléma feloldását.
A legszembetűnőbb a megjelenésünk lett: Lili a kerékpárt lapos autóra cserélte, gyönyörű, minőségi ruhákat húzott, én azonban maradtam a biciklin, és maradt a kerékpár-kompatibilis szerelés is. Lili egészséges étrendre váltott, elengedte a főzést, rákapott az éttermezésre, az én büdzsémbe azonban továbbra is csak a két-napig-ugyanazt-eszem otthonfőzős modell fért bele. Kedvenc közös hobbink, az utazás milyensége is átalakult: a költséghatékony, last-minute, fapados trippek helyett Lili olyan utakra vágyott, ahol már nem csak a meleg víz jelentette a luxust.
Emlékszem, hosszú hónapokon át nem tudtam mit kezdeni ezzel a megváltozott helyzettel, lelkemben egymást váltotta a sértődöttség, a féltékenység, a dac, a kétségbeesés és a nyomorult érzés, hogy egy senki vagyok, aki nem képes egyről a kettőre jutni. Régebben mindig úgy hittem, képes vagyok túllépni a külsőségeken, de be kellett látnom, Lili mellett elkezdtem szégyellni a cipőimet, a ruháimat, a sminkemet és a hajamat, hirtelen minden olyan olcsónak és szánalmasnak hatott magammal kapcsolatban – a legkétségbeejtőbb azonban mégis az volt, hogy tudtam, a lehetőségeimnek anyagi határai vannak, az a másik dimenzió számomra elérhetetlen.
Az első beégést soha nem fogom elfelejteni: Lili egy exkluzív étterembe invitált, ahol rajtam kívül még néhány barát volt jelen. Apropója a dolognak nem volt, a szombat délelőtti zsírégető torna után szerették volna kipróbálni a helyet, és megismerni engem, Lili legjobb barátnőjét. Összeugrott gyomorral érkeztem a helyszínre, se Lilit, se magamat nem akartam beégetni azzal, hogy nem vagyok elég „menő” (jelentsen ez bármit is). Már az étterem ajtajában tudtam, nem az én pénztárcámra szabták a helyet, és behazudtam egy kiadós reggelit, hogy ne legyen feltűnő a minimálfogyasztás. Emlékszem, nagyon nem találtam fel magam, és nem akartam mást, csak hazamenni.
Az ilyen és ehhez hasonló epizódok aztán egyre gyakoribbak lettek – én pedig rettenetesen éreztem magam, hogy minden programot visszamondok, hiszen nem volt pénzem a Balatonon hosszú hétvégézni, Villányban bort kóstolni, kiugrani Bécsbe shoppingolni, Dél-Franciaországban hullámlovagolni, a Kanárin telelni vagy a Karib-tengeren kite-ozni. Lilit messze sodorta tőlem az élet, és egy megugorhatatlannak tűnő szakadék telepedett közénk: egyre ritkábban találkoztunk, egyre kevesebbet beszéltünk, és miközben nem kommunikáltunk, nem sejtettük, mennyire hiányzunk a másiknak.
