Szombaton késve jött a pizzafutár, kárpótlásként küldtek vele egy energiaitalt, ami azóta a konyhapulton kísért, és tudom, ez a hét annyira zsúfolt, hogy eljön majd a pont, amikor megbontom. Ha tíz évvel korábban lennénk, már biztos nem lenne meg, négy éve mostanra már elpasszoltam volna. Hogy állt be a mai optimum?
Utálom a tutti-fruttit, és az üdítőkért sem törtem magam soha, tehát nem az íz vagy a szomj vitt az energiaitalok felé, hanem a teljesítési vágy. A „szárnyakat ad” reklámszlogent ugyan nem hittem el, de az már meggyőzött, hogy az egyetemi ismerőseim kezében ezt látom. A koffeinre (szerintem) szükségem van szellemileg, kávé nélkül az érettségi óta nem indul nap, a délutáni és esti adagok az első vizsgaidőszakokkal kezdtek becsúszni. A nagyfokú nyomás miatt egyenes út vezetett oda, hogy kipróbáljam azt, amire a többiek éberségfokozóként esküsznek.
Frissnek és energikusnak éreztem magam tőle, minden doboz adott egy olyan löketet, ami órákig vitt előre – főleg akkoriban, amikor még volt benne taurin. Persze a cukornak is lehetett köze a dologhoz, más formában azzal alig éltem, így simán lehet, hogy az is pörgetett. Na meg a koffein. Ezt az elméletet erősíti, hogy a taurinmentes verziót is évekig ittam – nem napi szinten, akkor is maximum egy dobozzal, és mindig kihagytam egy kávét cserébe.
Ragacsos szárnyak
Életem első komoly öntúlvállalásáig nem is volt baj, aztán egyszer csak kevésnek tűnt a napi 24 óra arra, hogy munka mellett befejezzem az egyetemet. Jött a szintemelés: 2-3 kávé mellé még energiaital, plusz néha egy-egy fekete vagy zöld tea. A koffeines üdítőkre viszont ekkoriban sem szoktam rá, mert nem éreztem a hatásukat; tablettához meg nem nyúltam, mert sok rémtörténetet hallottam arról, hogy azzal milyen könnyű eljutni a koffeinmérgezésig.
A folyamatos nyomás alatt az energiaital-szárnyaim is nehezek és ragacsosak lettek, viszont egyre többet ráztam a lábamat – sportolni úgysem volt időm, legalább ennyit mozogtam. A koffein innentől vagy élénkített vagy nem, feszültségfokozóként viszont egyre bombabiztosabban bevált. Alig aludtam abban a pár órában, amikor lehetett volna, járt az agyam, dobogott a szívem. Reggel egyre kimerültebben másztam ki az ágyból, semmit sem ért az első kávé, hamar jött a második – igazi ördögi kör volt.
Az energiaital-sznob
Megfogadtam, hogy amint magam mögött hagyom ezt az időszakot, tiszta lapot nyitok. Így is lett. Kapóra jött a környezetváltozás – két hónapra vidékre kellett költöznöm –, így könnyebben betartottam a saját szabályomat, miszerint a reggeli kávé mellé maximum egy csészével jöhet még, szigorúan öt előtt. A teának és az energiaitalnak mennie kellett.
Az utóbbit évekig tartottam radikális száműzetésben, aztán egyszer alkalmi kávéundoromban vettem egyet. A lehető legritkábban nyúlok hozzá: túltáblázott heteken, több órás vezetés közben, vagy reggelig tartó bulin. Funkcionális szerepe van életemben. „Menőzésből” vagy megszokásból sosem ittam úgy, mint azok a tinik, akiknek az egészségéért egyre többen és mind komolyabban aggódnak.
Viszont sznob lettem, csak a „legmárkásabbakat” veszem, mert azzal nyugtatom magam, hogy a „minőségi” kevésbé árt – holott valószínűleg szinte ugyanaz van benne, mint a többiben. Az árkülönbségről annyit, hogy a legolcsóbb energiaital 99 és száz-kevés forint között van a nagyáruházakban, egy felsőbb polcos termék ennek a négy-ötszörösébe is kerülhet (nem beszélve a benzinkutas árakról) – ez is visszatart a tömeges fogyasztástól. Az íze mindegyiknek mű a maga módján, bár van, amelyik kicsit kevésbé gejl – biztos segítene, ha a light verziókhoz nyúlnék, de ha már lúd… akkor a cukorsokknak is adok esélyt. Az új ízeknek sem mindig tudok ellenállni: gasztronómiai kalandozásnak nem nevezném az energiaital-kóstolást, de szoktam ilyet is, aztán visszatérek az eredetihez, mert végül is ahhoz kötődik az érzés, ami miatt eljutottam életem második energiaitalának megbontásáig.
