Én például minden áldott nap megküzdök az egészségtelen étkezéssel. Vért izzadok, hogy ne egyem meg azt a friss fehér kenyeret, ne locsoljam meg disznózsírral és ne halmozzam el lilahagymával, és így valahogy elkerüljem az instant epegörcsöt. Az ismerősöm heroikus küzdelmet vív a dohányzással, sík ideg tőle, nála stresszesebb embert nem nagyon lehet találni, és a végén mindig rágyújt, mert nem bírja a gyűrődést cigi nélkül. De minden reggel leszokik pár órára, az is valami.

Márpedig a komfortérzet a Maslow-piramis legalján várja, hogy kielégítsék első körben, általában a legtöbb döntésünk és reakciók mögött meghúzódik, mint motiváció. Az agyunk úgy működik, hogy szüksége van kis jutalomfalatokra, amitől jól érezheti magát, ezért van, hogy az olyan szokások, mint a dohányzás, alkohol vagy édességevés ennyire a hatalmukban képesek tartani minket. Minden falattal, minden szál cigivel, minden korty alkohollal ezt a jutalmazást keressük, ami dopamin hormonnal áraszt el minket, és máris megszereztük újra meg újra a komfortérzetet.

Leszokni is ezért olyan nehéz ezekről a rossz szokásokról, mert az már a komfortzónánkon kívül van, még akkor is, ha a tudatunkkal felfogjuk, hogy rosszat tesznek az egészségünknek.

Szeretjük megosztani a felelősséget, úgyhogy ha elég sokan gyakorolnak egy rossz szokást, akkor már társadalmilag elfogadottá tesszük és máris feloldozzuk magunkat. Nem olyan nehéz találni társakat a lustasághoz, egészségtelen étkezéshez, cigizéshez, iváshoz, eldobunk egy követ, és rögtön eltalálunk három rossz szokást vele a környezetünkben élőknél.

Ezért aztán sokkal könnyebben folytatjuk a rossz szokásainkat, hiszen mindenki más is így él, minek akkor változtatni. Ezt hívják racionalizációnak, amit nevezhetünk simán csak önbecsapásnak is. Utána mondhatjuk ezt magunknak, hogy „ma stresszes napom volt, majd holnap nem eszem meg egy egész tábla csokit”, vagy hogy „egyetlen pohár sör nem számít.” „Nagyapám is pálinkával kezdte a napját minden reggel, aztán mégis 90 évig élt.” Imádunk ilyen és ehhez hasonló bizonyítékokat keresni az elménkben a rossz szokásaink igazolására, amivel aztán jól bele is ragasztjuk magunkat a saját csapdánkba.