Egy közös borozgatás mindig magával hozza a témát: hogyan lehetnénk boldogok? És egyáltalán, miért nem vagyunk már most boldogok? Persze a bor mennyiségétől függően ez továbbgyűrűzik az élet értelmének feszegetéséhez, aminek a vége az, hogy nincs neki értelme, és a legjobban tesszük, ha inkább iszunk még egy pohárral, mert a jelen olyan múlandó.

A másnaposságon kívül arra is jó egy ilyen baráti boldogságkeresős beszélgetés, hogy ráébredjen az ember lánya (én): nincs egyedül a bénázásával. Azzal a bénázással, hogy folyton várakozó állásponton vagyunk, mintha egy befagyott időpillanatban léteznénk, és a boldogság mint olyan mindig egy karnyújtásnyira marad tőlünk.

Mivel volt rajtam 50 kiló plusz – igen, durván elhíztam a terhességek alatt –, teljes mértékben jogosnak is tűnt, hogy majd akkor jól fogom érezni magam az életemben, ha megszabadulok a testemre-lelkemre nehezedő konkrét és átvitt értelmű túlsúlytól. Egy nap aztán elhatároztam magam, és két év múlva már 45 kilóval könnyebben álltam a mérlegre. Mégsem lettem boldog. Igaz, már feszülős pólót hordtam, de boldog, az nem voltam.

Adrienn azt mondogatta magának kamaszkora óta, hogy majd attól lesz boldog, ha meggazdagodik. Beletelt 20 évbe, mire elérte azt a fizetést, amire már azt mondta, hogy ennyi elég lesz, de végül gazdag lett a saját mércéjével mérve. Boldog viszont nem.

Sosem voltam olyan stresszes, mint amikor elértem az álomfizetésemet az álommunkahelyemen. Furcsa dolog ez, húsz évig azért dolgoztam, hogy idekerüljek, ebbe a pozícióba, főnök legyek, és ilyen sokat keressek. Anyagilag a világon semmi problémám nem is volt, de közben nem mertem élvezni a pénzt, mert valamiért biztos voltam benne, hogy átmeneti lesz a jólét. Nem lett igazam, szerencsére megmaradt az állásom, csak közben felőröl a stressz, ami a vezetői pozícióval jár, a küzdelem, amit nap mint nap átélek azért, hogy elismerjenek a munkatársaim, és nyomaszt a tudat, hogy milyen sokan utálnak, mert jól keresek. Ennyit arról, hogy boldog leszek, ha gazdag leszek.